A yorkshire-i formáció a 2006-os indulása óta nagyobb területet hódított meg, mint a hajdani Brit Birodalom. Jelenleg is még feljebb törekednek, tömérdek esemény zajlik körülöttük. Ezekről kérdeztük Ben Bruce-t, a csapat alapító gitárosát, aki nem fukarkodott a válaszokkal. 

Ben: Mi újság?

Ezt én akartam kérdezni. Őszintén szólva azt se tudom, hol kezdjem, annyi a történés: új lemez, az Alone Again dal komoly siker, az új lemez (See What's on the Inside) a listákon szerepel, új EP jelent meg... Hogy érzed magad? Elégedett vagy?

Ben: Igen, jól érzem magam! Fáradt vagyok, hiszen ahogy mondtad, sok minden történik: új lemez, új EP, össze kell sakkozni a turnédátumokat, van négy gyerekem. Mindig elfoglalt vagyok, hektikus az időbeosztásom.

Nem unatkozol.

Ben: Az biztos. 

Ahogy tudom, leszerződtetek a Better Noise kiadóval tavaly júniusban. Mit gondolsz, van ennek köze az utóbbi eredményekhez, sikerekhez?

Ben: Igen, nagyszerű a csapatukkal együtt dolgozni. Azt hiszem, mint bármilyen más helyzetben, fontos hogy olyan emberek vegyenek körül, akik hisznek benned és támogatnak, értik merre tartasz, különösen művészként. A Better Noise összeszedett és támogató az első naptól kezdve. Azt hiszem, hatalmas szerepük van a sikerekben. Britek vagyunk, ám a karrierünk leginkább Amerikára fókuszált, szerettünk volna egyértelműen Nagy-Britanniára és Európára összpontosítani. A Better Noise-nak vannak irodái az egész Királyságban és Európában is. Számunkra fontos, hogy lehetőségünk nyílt terjeszkedni azokban a térségekben amelyekben régebben nem tettük.

Ahogy beszélsz róla, számotokra különösen fontos, hogy brit a kiadó. 

Ben: Az, ahogy mondtam. Innen származunk, ezek a gyökereink. Fiatalon jöttünk az Államokba, szédületes volt, nem panaszkodom, jól éreztük magunkat. Ugyanakkor nehéz nekünk, hogy ennyire eltávolodtunk az elmúlt években. Kemény, hiszen tényleg az Egyesült Királyságot tartjuk az otthonunknak. Ott születtünk, a családjaink odavalósiak és ott is élnek. Klassz volt Nagy-Britannián belüli kiadóval szerződni és fontos lehetőség, sokat jelent.

Még szeptemberben azt mondtad, egészségesnek és boldognak érzed magad. Ezt fenntartod? Józan vagy és az örömzenélésre koncentrálsz? 

Ben: Igen. Azt hiszem, ez egy olyan veszélyes határvonala ennek a munkának, ahol könnyű elfelejteni, miért kezdted el az egészet. Könnyen megcsömörlesz és már nem élvezed többé a zenét, nem vagy egészséges, nem összpontosítasz. Furcsa talán, de azt hiszem, a pandémia, amelyen keresztülmentünk, lehetővé tette, hogy ismét fókuszáljunk és az Asking Alexandriától telhető legjobb formát hozzuk. Jobban bele vagyunk zúgva abba, amit csinálunk, mint valaha. 

Olyasmi, mint valami ébredés?

Ben: Igen, pontosan.

Úgy tudom, a See What's on the Inside albumhoz különleges érzelmi kapcsolat köt. Visszamentetek a kezdetekhez, ezért olyan fontos?

Ben: Igen és megint azt tudom mondani, hogy ha sokáig vagy ebben az iparágban, könnyű belekerülni a mókuskerékbe. Meg van mondva: Készítsd lemezt! Turnézz! Turnézz! Turnézz! Készíts lemezt! Turnézz! Turnézz! Turnézz! És ez ismétlődik. Majdnem olyan lesz, mint egy fogaskerék a gépezetben. Ezúttal úgy voltunk vele, hogy ezt nem akarjuk csinálni. Hihetetlen fontos volt számunkra, hogy újból egymásra találjunk, nem csak mint zenekar, hanem mint barátok és emberileg is. Ez az egyik valaha volt legélvezetebb lemezfelvételünk, ugyanazt éreztük, mint a Stand Up and Scream felvételeinél. Szerintem nehéz ezt elérni, ezt érezni 12 év ilyen karrier után. Fontos volt számunkra, hogy emberileg újra meglegyen ez a kapcsolat. 

Korábban nyomás alatt voltatok?

Ben: Szerintem az ember mindig nyomás alatt van, nagyon nehéz ebben az iparban. Úgy érzem, régebben ha kiadtál egy lemezt, akkor kiadtad, ennyi volt, túlléptél rajta. Ám most tényleg mindenki a világhálón lóg, tehát látod mindenki véleményét és ez igazán kétkedővé tesz. Ettől ijesztővé, bonyolulttá válik a helyzet. Így azt gondolom, mindig van nyomás. Másrészről azért van nyomás, mert karriert akarsz, hajtasz, hogy jó munkát végezz, közben egyensúlyoznod kell, hogy legyen szenvedélyed, élvezeted is abban amit csinálsz. Gondolnod kell a rajongóidra is, le akarod nyűgözni őket, azt akarod, hogy élvezzék a lemezt, de Te is jól akarod érezni magad zenészként. Nagy mérlegelések ezek. Mindig sok a nyomás, amikor bemész a stúdióba. Számunkra az elsődleges bemenni oda — főleg ennél a korongnál —,  írni egy albumot amire valóban büszkék lehetünk és felszabadultan élvezni, azt mondani, mindenemet beleraktam. Ezt próbáljuk most minden egyes alkalommal tenni. 

Azon merengtem, hogy ezek szerint együtt írtátok a dalokat, mint a régi időkben.

Ben: Igen, 10 vagy talán 11 éve is megvan annak, hogy mindannyian együtt voltunk a stúdióban felvenni egy anyagot. 

Nagy idő.

Ben:  A Stand Up and Screamet így vettük fel, és félig a Reckless & Relentlesst is, aztán soha többet nem dolgoztunk így. Mindig csak apránként haladtunk, különböző időszakokban ugrottunk be. Ez az első alkalom a Stand Up and Scream óta, hogy az első naptól az utolsó percig mindannyian végig ott voltunk, amíg csak írtuk és rögzítettük a dalokat. Az öt eredeti tag! Szóval igen, különleges időszak volt. 

Közelebb kerültetek egymáshoz, vagy megismertétek egymást még jobban? Merthogy olyan régóta nem voltatok ilyen szituációban.

Ben: Bizony! Vicces, hogy amúgy is rengeteg időt töltünk együtt. Turnékon együtt vagyunk repülőgépen, buszban, hajón úgyhogy mindig közel vagyunk egymáshoz. Ugyanakkor ha turnén vagy, akkor van egy időbeosztásod, szigorú szabályok között élsz, mindig csinálsz valamit. Olyanná válik az egész, mintha mindig ugyanazt hallgatnád. Ezúttal csak úgy voltunk ott, mint öt barát, pont mint amikor gyerekek voltunk. Csak zenéltünk együtt. Sok mindent megszerettünk újra egymásban. Amióta először találkoztunk, amióta elkezdtük ezt a zenekart, hatalmas változásokon, fordulatokon estünk át: apukák lettünk, megnősültünk, más országokba költöztünk, mindenfélén túl vagyunk. Szóval jó volt leülni menetrend nélkül, szimplán együtt lógni és beszélgetni, ismét összekapcsolódni barátként.

...És élvezni a zenét újra.

Ben: Pontosan.

Mit jelent számodra a Never Gonna Learn? Mármint a dalszöveg. Amikor azt a nótát hallgattam, azon gondolkodtam, amit egy interjúban mondtál egyszer arról, milyen voltál régen. Azt mondtad, szomorú és elveszett voltál. Amikor azt a dalt és annak dalszövegét hallgattam, az jutott eszembe, hogy márpedig Te igenis tanulsz.

Ben: Valóban, tanulunk. Szerintem a dal lényege, hogy ez sok időt vehet igénybe. Közös az emberekben szerte a világon, az életük bármely aspektusában, hogy folyton visszatérnek ahhoz a ponthoz, amelyről tudják, hogy nem akarnak benne lenni.  Pedig tisztában vannak azzal, hogy nem akarják ezt, és nem jó nekik, de legalább ismerős a helyzet. Ez bármi lehet, drogfüggőség például: az ember leteszi, megtisztul, majd visszaesik. Ismétlődő periódusokba kerül. Lehet ez párkapcsolat is, amelyet megszoktál. Vége, mert nem jó, mégis mindig újra ebben a kapcsolatban találod magad. Mert otthonos, kevésbé ijesztő, mint a magad útját járni. Ugyanez a szitu a munkával. Tudatosan gyűlölöd a munkádat, de mégis csinálod, mert félsz továbbállni, kétségbeejtő a nagyvilág számodra. Ez ihlette a dalt. Végtére is tanulsz, emberi lényként minden lépéssel egy utazást teszel. Tanulsz egész életedben. Ugyanakkor az emberek rágörcsölnek arra, hogy mindent azonnal jól akarnak csinálni. Nem hiszem, hogy ez lehetséges, nem hiszem, hogy ez valószerű lenne. Szerintem időbe kerül okulni, fejlődni, gyarapodni. Egy egész életbe is beletelhet. Ez rendben is van, ez így normális. 

Tehát erről szól számodra a dalszöveg.

Ben: Erről.


Melyik dalotok áll hozzád most a legközelebb?

Ben: Hozzám személy szerint a See What's on the Inside áll, ez a kedvencem. Olyan nehéz volt az elmúlt pár év mindannyiunknak. A világ teljesen megőrült. Az egész pandémia kemény, stresszes, ijesztő volt. Nem ez a legjobb időszaka az emberi történelemnek, annyi minden történik. A See What's on the Inside sokatmondó számomra, a kedvencem. Számomra a legkedvesebb szám, amelyet valaha írtunk. Pont. A dalszövegben megtalálni mindezt... (sóhajt egy hatalmasat) Mind el akarunk futni. Manapság amikor felébredsz reggel, azt mondod, bassza meg, kiszálltam. Kiszálltam, itt kell hagynom ezt az egészet. Bedobom a telefonom az óceánba, vagy a szemetesbe és csak eltűnök... 

...Bedobod a törölközőt.

Ben: Be bizony. De ezt nem teheted meg állandóan. 

Meglengetheted a fehér zászlót. 

Ben: Ez a dal nekem az erő védjegye, a remény (angol) szalonnája, azt hiszem. Mindemellett zeneileg a kedvenc nóta, amelyet valaha írtam. Ez jelenleg a favoritom, a See What's on the Inside. 

Mit gondolsz, fogod tudni tartani, hogy valóban "közvetlenül belülről" írsz? 

Ben: Teljes mértékben. Végre megtaláltuk... Mindig is egy rock együttes voltunk. Emlékszem, amikor fiatalabbak voltunk, még csak ismerkedtünk a dalszerzés rejtelmeivel. Tanultunk eligazodni ebben az új szakmában. Könnyű divatirányzatokat követni, a történésekkel sodródni. Azt hiszed, ezt kell tenned ahhoz, hogy sikeres legyél. Mi mindig csupán rock fanatikusok voltunk, mindig imádtuk a Queent, a Led Zeppelint, a Beatlest, a Metallicát, a Panterát, a Nirvanát... Ők mindig is ott voltak a zenénkben. Ám amíg fiatalabbak voltunk, ezt jobban lepleztük. Nem engedtük volna érvényesülni ezeket a hatásokat, valamint a heves rajongásunkat ama számok, zenekarok, művészek iránt. Azt hiszem, ahogy idősebbek lettünk, jobban megengedjük magunknak, hogy mindezt megtehessük. Szerintem a rajongóink keménymagja velünk együtt nőtt. Ez egy evolúciós utazás volt, egyben jó móka. Végre megtaláltuk azt a pontot, ahol boldogok vagyunk, ahol igazán élvezzük mindazt, amit alkotunk. Egészen azzal bezárólag, ahogyan alkotunk, ideértve a gitárhangzást, a dobhangzást, a mikrofont, amelyet használunk, a gitártartozékokat, amelyeket használok... Nem sok figyelmet fordítottunk ezekre korábban. Ellenben most tényleg tesszük. 

Végül megtaláltátok önmagatokat és a hangotokat. Jó helyen vagytok.

Ben: Igen, azt hiszem. 

Januárban kijött egy EP-tek. Klassz borító, emlékeztet valakire. Mesélj erről, kérlek. Van üzenete? 

Ben: Köszönjük. Nem igazán. Az albumot (See What's on the Inside) és az utána érkező EP-t old school hangulatúnak szántuk, egyfajta visszautalás jellegűnek a Metallicára és hasonló régebbi bandákra. Mindent egyszerűre akartunk venni. Arra figyeltünk, hogy ott van például az Iron Maidennek Eddie, aki nagyon menő. Sok zenekarnak van ilyen imidzse. Ott az Avanged Sevenfold halál-denevére, és a Rolling Stones kiöltött nyelve. Olyan sok a menő imidzs, amely a zenekarokhoz társult, és mi is mindig akartunk egyet, csak nem tudtuk magunknak kitalálni. Évekkel ezelőtt, a Death to Destiny lemez idején, angol lobogó alatt akartunk végigmenni Amerikán, úgyhogy magunkkal vittünk hatalmas brit zászlót, rajta egy királyi koponyával, akit Alexandriának neveztünk. Valamennyire a Királynőről volt mintázva és olyan volt mint a mi királyi szimbólumunk. Csak abban a ciklusban használtuk, aztán elfeledkeztünk róla és tovább léptünk. Ennyi volt. Beszéltünk arról, hogy megtaláljuk a szimbólumunkat, közben végig megvolt. Már használtuk is. Szóval valahogy vissza akartuk Őt hozni. Ahogy mondtam, Alexandriának hívtuk. Azt hiszem Ő valami olyan, ami tud fejlődni, változni albumról albumra és életet hozna a fellépéseinkbe. Tehát ez a borító ennek a kezdete, vagyis az Ő karakterének az indulása, azt hiszem. 

Ezek szerint, várhatóan megtartjátok ezt a karaktert.

Ben: Szerintem megtartjuk, de inkább úgy, mint az Iron Maiden Eddie-t. Variálhatóra akarjuk, hogy változhasson, fejlődhessen attól függően hogy milyen a lemez hangzása, vagy mit mondunk vele. Ez valami olyan, amit mindig is akartunk és most belevágtunk. 

Említetted a Metallicát. Ahogy tudom, az egyik Metallica dalhoz különleges kötődésed van. 

Ben: Sok ilyen van. A Through the Never volt az a dal, amely elindított. Ez az, ezt akarom csinálni a hátralévő életemben. Amikor azt a dalt hallottam, az volt az a pillanat, amikor azt mondtam: oké. Mindig imádtam a zenét, akkoriban már gitároztam is, és úgy voltam vele, talán egy nap rock sztár akarok lenni. Amikor hallottam azt a dalt, éreztem azt az energiát, hogy azt mondjam, ez az, ezt akarom csinálni örökké. Nem tudom mi van abban a gitár riffben, de ahogy megszólalt, úgy megütött, mint egy villámcsapás. Sokkolt. 

Egy mérföldkő az életedben. 

Ben: Pontosan az.

Erre céloztam ezzel a kérdéssel. Az új EP-n van egy együttműködés a New Devil dalban. Hogy került Maria Brink a képbe? 

Ben: Évek óta ismerjük az In this Momentet személyesen, számtalan közös koncertünk volt már. Turnéztunk velük Európában, az Egyesült Államokban, tán Ausztráliában is, rengeteg fesztiválon is játszottunk együtt. Mondhatom, barátok lettünk az évek alatt, mégsem dolgoztunk a szó szoros értelmében együtt. Csináltuk a New Devilt, és ahogy Danny elkezdte felénekelni a saját részeit, volt benne valami — még most sem tudom miért, vagy hogyan — a tónusban, a hangnemben, előadásmódban az első versszakban, amiről állandóan Maria jutott eszembe. Úgy éreztem, wow, a két hang oltárian szólna együtt! Mondtam Neki, hogy ne is énekelje fel a második versszakot, szólnunk kell Marianak. Ő meg egyből: oh, ráírok azonnal. Írt is: Hé, érdekel egy közös éneklés? Maria két perc múlva válaszolt. Fantasztikus volt, remek hangja van, nagyon menő, nagyon kedves. Gördülékenyen lehetett Vele dolgozni. Hagytuk, hogy azt csinálja, ami Ő szeretne, nem írtuk meg Neki a dalszöveget, a dallamot, vagy bármi. Azt mondtuk, érezze jól magát és Ő brutálisan jól teljesített. 

Tehát dolgozott vele, nem csak felénekelte. Tett hozzá.

Ben: Igen, Ő írta a szövegrészeit és a dallamait.

Ki az együttes motorja? Ki az, aki tol Titeket, amikor leeresztetek? Ki csöndesíti el a vihart, ha konfliktus van?

Ben: Őszintén, szerintem ez egy jó csoportdinamika, kicsit mindenki. Mindannyunknak szüksége lehet ilyesmire, illetve mindenkinek megvan a maga erőssége. Végső soron egy család vagyunk. Régóta zenélünk együtt, mindannyian jók vagyunk abban, hogy olyanok legyünk, amire éppen szükség van. Tudod, nem lehet valakinek mindig jó napja. Úgyhogy nem kizárólag egyikünk kormányoz. Szerintem jó munkát végeztünk az elmúlt években abban, hogy ott legyünk egymásnak csapattagként. 

Van egy kiadód, a KBB Records. Úgy tudom, azért alapítottad, mert valóban segíteni akartál más zenekarokat, nekem ez nagyon tetszett. Mi újság arrafelé?

Ben: Sajnos a kiadó már nem létezik. Elképesztően szenvedélyesen dolgoztam rajta, annyi klassz zenekar van, akik nem kapnak lehetőséget. Emellett sok zenekar van, aki mondjuk leszerződik, de megszabják nekik hogy kell szólniuk, és nem tudnak művészileg kiteljesedni. Nagyon szerettem volna néhány ilyen együttesnek segíteni. Az egyik kedvencem, akiket felfedeztem és akikkel leszerződtem, az a The Family Ruin. Hihetetlen jók, mégsem volt platformjuk, így arra gondoltam, talán felhasználhatnánk az én platformomat és sikereimet, hogy segíthessek néhány zenekarnak. Egy ideig jól ment, alkottunk, pár bandát elindítottunk országjáró turnéra, kiadtunk lemezeket. Azt hiszem, nem voltam elég felkészült, nem figyeltem eléggé a vállalkozás kiadásaira. Elértük azt a pontot, ahol elköltöttem sok pénzt, és nem térült meg. Nehéz volt, nem tudtam annyira koncentrálni a kiadóra, plusz még az Asking Alexandriára is, amennyire szerettem volna. Eljött a pillanat, amikor el kellett engednem. Remélem, valahol segítettem. Ezzel együtt abban az időszakban nagyszerű tapasztalat volt. Sajnos nem működött.

De tanultál belőle. 

Ben: Igen, és nagyon próbálkoztam. 

Teljes embert kívánt volna.

Ben: Így van.

Mit gondolsz, a metalcore stílus maga olyan, amit a zenekarok kinőnek?

Ben: Nem tudom, talán az adott zenekartól, zenésztől függ. A zene mindig változik. Ha visszahallgatod, milyen volt a metalcore régen, összehasonlítva azzal, hogy milyen most, szerintem roppant módon különbözik. Nem hiszem, hogy korrekt lenne azt mondani, hogy az emberek felnőnek és kinőnek belőle. Helyzetfüggő, az emberek különféléket szeretnek az életük különbőző időszakaiban. Különböző zenei stílusok segítenek át bizonyos periódusokon. Néhány banda örömmel hallgatja vissza a metalcore-t, néhány sosem szerette volna elkezdeni, ez az egyik tulajdonsága a zenének. Az emberek ízlése állandóan változik, fejlődik. Ezt bármire értem, igaz ez akár az ételre is. Változol, fejlődsz. Vannak, akik nem szerették a metalcore-t, amikor fiatalabbak voltak, de előfordulhat, hogy megszeretik, amikor idősebbek. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül a korral függ össze, inkább az ízléssel. 

A társadalomnak is van aktuális ízlése. 

Ben: Igen, ezek jönnek-mennek, vissza vagy előre. Az élet része, nem? 

Van olyan stílus, aminek nincs divatja, mégis mindig jelen van?

Ben: Valószínűleg a jazz, a blues... Ezek elég időtállóak. 

Milyen lemezt hallgattál legutóbb?

Ben: Nem megengedett számomra többé, hogy zenét hallgassak, mert a gyerekeim irányítják az egész életem, ezért mindig csak az Encounter filmzenét hallgatjuk. Nem tudom, hallottad-e már, vagy láttad-e a filmet, nálunk folyamatosan megy a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján. 

Tulajdonképpen azt a zenét hallgatod, amit a gyerekeid hallgatnak.

Ben: Leginkább.

Most tavasszal turnéztok Európában. Mit érzel? Miben lesz más a korábbi turnéktól? Nagy szünetet kellett tartanunk.

Ben: Alig várjuk, hogy visszatérjünk Európába. A covid-előírások minden nap változnak és nem tudjuk, mi fog történni, mire számíthatunk. Olyat is mondtak nekünk, hogy előfordulhat, hogy meg sem lehet tartani a turnét, mert vannak országok, ahol még mindig szigorú korlátozások vannak érvényben. Olyan rég nem tudtunk Európában játszani, bármi áron vissza szeretnénk menni. Könyörgöm, csak visszamehetnénk előadni a műsorunkat? Visszafojtott lélegzettel, ujjakat összefűzve várjuk, hogy koncertezhessünk. Oroszország és Ukranja hatalmas piac számunkra, imádunk ezekbe az országokba menni és most a politikai helyzet miatt még oda sem lehet. Mindig történik valami a világban, mi pedig ülünk itt és reménykedünk, hogy megtarthatjuk a bulikat.

Fotók: Asking Alexandria Facebook