RockStation

William DuVall @ Akvárium Klub, 2022.05.12.

Ez a csupasz zene

2022. május 17. - Frogfoot

wd_213004.jpg

Már olyan régen írtam koncertbeszámolót, hogy nehezen veszem fel a fonalat, a sok lemezismertető után megpróbálok visszatalálni oda, ahol abbahagytam a lezárások előtt. De erre vártam, végre ismét vannak korlátozás nélkül koncertek-fesztiválok és rögtön elsőnek egy olyan koncert aminek az elmaradását nagyon fájlaltam. Amikor először hallottam William DuVall szólókoncertjéről, biztos voltam benne, hogy mindenképpen látnom kell! Azután jött a Covid és a halasztás, majd a második, harmadik, stb. hullám, végül letettem róla.

Úgy voltam vele, hogy még egy koncert amit majd egyszer talán láthatok valamikor ha a csillagok állása is kedvező lesz. Most végre minden összeállt és alig két és fél év várakozás után bepótolták az eddig halasztott fellépést. William kritikusok által is elismert debütáló szólóalbuma, a One Alone 2019 októberében jelent meg, a 11 számot tartalmazó album DuVall erőteljes, egyedi hangját mutatta meg csak egy akusztikus gitárral kísérve. Ellentétben diszkográfiájának nagy részével a One Alone olyan bensőséges amennyire csak lehet, éppen ezért olyan üdítő őt hallani, csak egyedülálló hangjával és akusztikus gitárjával van felvértezve, hogy életre keltse ezt a tizenegy számot történetmesélővé alakítva magát a személyes történetekkel megragadva a hallgató képzeletét.

Több mint két évig nem lépett fel közönség előtt, az Alice In Chains frontembere és most az Akvárium kistermébe látogatott el, hogy végre hallhassuk a One Alone dalait. Izgatottan vártam, hogy személyesen láthassam-hallhassam William DuVall új oldalát, és aki ott volt a Budapest Parkban az Alice In Chains koncerten biztosan emlékszik milyen szeretettel és lelkesedéssel fogadták a rajongók a zenekart. És ez most William esetében sem volt másképp.

wd_211439.jpg

A színpadon mindössze két gitár, egy bárszék, egy asztal és egy üveg víz állt, William pedig úgy sétált a színpadra, mintha egy szobába jönne be a megszokott bőrdzsekijében és napszemüvegben. Semmi felhajtás, egyenesen az első számba csap... The 3 Wishes, ami talán a kedvencem az albumról, a 90-es évek hangulatát idézi (azért nehéz lenne tagadni az Alice In Chains visszhangját). Hátborzongató és sötét. William hangja annyira egyedi és erős, hogy a mikrofontól a bejárati ajtóig betöltötte a teret pedig csak a gitárja szólt mögötte. Ez William DuVall egyedül a gitárjával. Ezek itt a legbelső gondolatai. Ez a csupasz zene. Csalódnia kellett azoknak akik esetleg azért érkeztek, hogy Alice In Chains dalokat is halljanak, mindössze egyet játszott el a Never Fade-et, Alice legutolsó lemezéről, a Rainier Fogról. De nem is hiányoltam ezeket, nem erről szólt az este, mert attól pillanattól kezdve, amikor meghallottam az első számot, az Alice in Chains-hez való hasonlítás eltűnt, és helyette csak egy tehetséges zenészt hallok, aki saját útját járja. Könnyedén kanyarodott tovább az olyan dalokra, mint a Strung Out on a Dream és a bluesos hangulatú Smoke and Mirrors. Nem beszélt feleslegesen sokat, viccelődött és röviden végigvezetett minket néhány a dalokkal kapcsolatos történeten.

A dalok többnyire sötétek (William szavai szerint „kicsit nyomasztó és sötét”), de van szépség a kanyargós, lendületes dallamokban és lírai tartalom, amihez társul a nagyon kitűnő gitárjáték. Érdekesség, hogy a dalszövegek is pont olyan sötétek, mint az utolsó pár AIC-lemezen, és az a mód sem áll távol tőle, ahogy előadja őket. Nehéz egyszerre énekelni és játszani, még egy profinak is, még inkább az akusztikus gitárnál, ahol semmilyen torzítás nem képes elfedni a hibát. De hibát vagy pontatlanságot nem tapasztaltam, mindvégig laza maradt, és a rocktól a blueson át a folkig érthetően eklektikus hatásokkal fűszerezett zenét kaptunk. És nemcsak a hangja nagyszerű, de képes egy akusztikus gitárt úgy megszólaltatni, mint egy öttagú zenekar.

William korábban azt nyilatkozta, hogy még mindig ideges, amikor emberek előtt lép fel és itt is látszott, hogy kb. a harmadik dal után "engedett fel", gondolom ez köszönhető a közönség reakciójának is. Már magát a One Alone albumot is nagyon fülbemászónak találtam, könnyen énekelhető, de nem igazán akarsz együtt énekelni, mert túlságosan elfoglalt vagy az egyes számok átélésével, a koncertbe pedig teljesen bele tudtam felejtkezni. A White Hotban micsoda hangja van élőben! A So Cruel pedig a másik dal volt, amely igazán kiemelkedett a hallható őszinteséggel és egy kis blues-érzéssel, ráadásul itt a gitár mintha egy kicsit vidámabban szólt volna, mint a többi számban.

wd_222009.jpg

Jól felépített, jó tempójú volt az előadás, mindegyik szám mást kínált és jól illeszkednek a programba a feldolgozások is, ugyanis a további One Alone anyagok mellett több feldolgozást is előadott: Lady Stardust (David Bowie), Chains Around My Heart (Madfly), Blood Moon (Giraffe Tongue Orchestra- a Mastodon és a Dillinger Escape Plan tagjaival), Seasons of Wither (Aerosmith) mellett igazi meglepetés volt a Prince cover, a The Ballad of Dorothy Parker, de akárcsak David Bowie ez is jó illett a műsorba. Az album dalai élőben is változatos hangzásúak voltak a gitárjátékának pedig saját hangja van, mindegyik szám gyönyörűen megkomponált és mindegyik szám másként szól, mint az előző és sok érzelmet hordoznak magukban amit William élőben is hiánytalanul átadott nekünk. A One Alone élőben is érzelmi utazásra visz. Még néhány dal a One Alone-ról, és a végéhez közeledik az est. A ráadásnál a közönséget is bevonta, választhattunk hány dalt játsszon még el, természetesen minél többet kértünk, de sajnos az este véget ért a 'Til the Light Guides Me Home hangjaival, ami után gyorsan szelfit készíttett a közönséggel és ugyanolyan lazán távozott mint ahogyan besétált a színpadra.

Ez egy egészen más koncert volt mint amit általában megszoktam. Ahelyett, hogy az izzadt rajongók egymásnak préselték volna magukat, és hangosan sikoltoztak volna, a közönség átszellemülten élvezte a zenét. Nagyszerű előadás volt egy visszafogott rocksztártól, amelyben megmutatta tehetségét és képességét, hogy olyan hangulatot és hangzást adjon eklektikus hatásokkal fűszerezett zenéjén keresztül, ami tele van erővel és érzelmekkel.

william_duvall_budapest.jpg
Setlist:

The 3 Wishes
Never Fade (Alice in Chains)
Strung Out on a Dream
Smoke and Mirrors
Lady Stardust (David Bowie)
White Hot
The Veil of All My Fears
Chains Around My Heart (Madfly)
So Cruel
Seasons of Wither (Aerosmith)
Blood Moon (Giraffe Tongue Orchestra)
Keep Driving Me Away (Madfly)
The Ballad of Dorothy Parker (Prince)
No Need to Wonder
'Til the Light Guides Me Home

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7617833163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum