Nem állítom, hogy rendszeres látogatója volnék az instrumentális előadásoknak, bár a világszinten elismert gitárművészek közül Steve Vai annak rendje-módja szerint lenyűgözött a Budapest Parkban közel hat éve. Mi tagadás, az 1980-as évekbeli neoklasszikus (aka Mike Varney-)iskola képviselőit illetően szintén tetemes a pótolni valóm. Így aztán a UFO soraiban is szolgáló Vinnie Moore harmadik magyarországi eljövetele apropóján végre elzarándokoltam a központi fekvésűnek nem igazán nevezhető Analogba egy jó kis fedett pályás virgaversenyre.
A meglepetés-vendég Classica itthon harmincöt esztendeje már buzgón munkálkodott a stílus népszerűsítésén. Sajnos azonban az 1989-ben rögzített első albumuk csak az ezredforduló után, egy háromlemezes gyűjteményes anyag részeként jelent meg, holott a magyar metal megkerülhetetlen alapműve lehetett volna. Így persze nem is volt valami felemelő, hogy mindössze hét számot tudtak eljátszani, hevenyészve összetolt hangzással, csekély létszámú közönségnek, akik ráadásul ránézésre szinte mindannyian ott lehettek anno a kezdeteknél (a későbbi termésből ugyancsak terítékre került két darab), és a legelső bulik óta fújják a Magad vagy a csoda, a Megszállott vagy a Fém gyermekei nótákat. Ja, és merch cuccokkal sem készült a zenekar… Viszont ezeknek a daloknak a patinája mit sem kopott az évtizedek során! Az akkori felállásból megmaradt Szalai Tamás billentyűs és Fejes Zoltán gitáros még ilyen áldatlan állapotok mellett is varázsolt, Kiss Zoltán énekteljesítményét meg végképp az elsőként hivatkozott tétel címe jellemzi. Nem tudom, milyen tervei vannak a csapatnak a közeljövőre, én mindenesetre szívesen látnám egy önálló fellépésüket. Ha már múltidézés, hát történjék méltó módon, méltó körülmények között!
Az idehaza még ismeretlennek számító Tara Lynch bohókás megjelenéséről nekem Melissa McCarthy jutott eszembe a Lecsap csapat filmből. A hölgy szakmai tekintélyét ugyanakkor mi sem bizonyítja fényesebben, mint az Evil Enough albumán felvonultatott közreműködő-gárda, benne Tony McAlpine-nal, Phil Soussannal, Vinnie Appice-vel és Marc Boalsszal többek között. Az Államokban legalábbis már beadta a névjegyét. További sokatmondó tény, hogy az est főszereplője szintén tartja őt annyira nagyra, hogy a turnébusz mellett a ritmusszekcióját is készségesen megosztja vele ezen a túrán. Utóbbi gesztusnak nyilván költséghatékonysági vetülete is van, de mindkettőjük produkciója a saját nevükön fut, úgyhogy nem dőlt a show-ból az áporodott szegényszag. Főleg mivel Francesco Capovaletti basszer és Roberto Pirami dobos nem most először kíséri Mr. Moore-t, és mindketten abszolút megbízhatóan hozzák az ütemeket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gui-Tara hozzájuk képest némileg háttérbe szorult a keverésben – bár végre legalább nem fülbántó hangerővel szólt a motyó –, pedig ő énekel is a húrnyűvés mellett. A másodgitáros Simon Kavianit meg már tényleg inkább csak látni lehetett. A műsorban hangszeres és énekes számok váltakoztak, amelyek jól illeszkedtek az esemény irányultságához. Komolyabb visszhangot azonban nem keltettek. Az emberek az Unbreakable előtt sem vették a lapot, amikor a dal címét ismételtette volna el velük Tara, és a pultban kirakott vásárfia se nagyon fogyott, pedig folyamatosan mentek lefelé az árak…
Vinnie Moore színre lépésekor szellősen ugyan, de már szép számmal gyűltünk össze. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a hat (vagy adott esetben még több) húr bűvöletében élő muzsikus éppúgy eljött, mint a hangszeren nem játszó, de értő hallgató. Nekem, aki nem élek-halok a gitárzenéért mint olyanért, az teszi vonzóvá a mester munkásságát, ahogyan a virtuóz hangszerkezelés és a dalközpontúság egymásra talál benne. Nem mintha Tara mama nem érezné ezt, csak hát ennyit számít, hogy emberünk lassan negyven éve van a pályán.
Vonatkozik ez a színpadi ténykedésre is. Vinnie bácsinak nem kell a szó hagyományos értelmében vett frontember szerepében tetszelegnie. Habár a figyelem középpontjában eleve ő áll, elegendőnek bizonyult az egyes számok előtt az a rövid – néha laza sztorizásba átcsapó – konferálás, a társak bemutatása a megfelelő pillanatban, valamint amolyan kedélyes kikacsintás gyanánt a Smoke on the Water riffje. Volt, hogy Emiliano Tessitore másodgitáros vette át tőle a közönség-tapsoltatást, Pirami pedig egy dobszólót is beiktatott.
Az első öt albumra épülő, és a legutóbbi Soul Shifter két tételével kiegészült program a különböző zenei irányzatok közötti ugrándozásra is bőven adott lehetőséget. A debütáló korongról előszedett Daydream és In Control klasszikus heavy metal alapú hanghalmozásától a legrészletesebben megidézett Meltdown oldottabb groove-jain és harapós riffjein át a 2019-es évjáratú Kung Fu Grip funky beütésű témázgatásáig bezárólag korrekt összefoglalását adta az életműnek a szett.
Vadonatúj szerzemény nem hangzott el, a kétévnyi holtidőt vélhetően nem elsősorban alkotómunkával töltötte Vinnie. Úgyhogy most még a Soul Shifter promóciós köre futott, lényegében a múltkori műsorral. Szóval, ami engem illet, indulhat a pótlás – a legközelebbi találkozásig.
