RockStation

Kreator - Hate Über Alles (Nuclear Blast, 2022)

Brutálság extrákkal

2022. június 13. - moravsky_vrabec

hateuberalles.jpg

Öt év kihagyás és többszöri halasztás után végre megjelent a teuton thrash alapvetés tizenötödik lemeze. De vajon megérte a várakozást? Meg. Nagyon is.

Most, hogy előre lelőttem a poént, és már nem kell úgy sietni az értékeléssel, hadd kezdjem egy személyes anekdotával. Réges-régen, amikor az igazi férfiak még mammutvadászattal keresték meg a betevőt, pattanásos tinédzserként elhatároztam, hogy akkor én mostantól metálos leszek. Vásároltam is jó drágán egy Maxell UR 90-es kazettát, aminek egyik oldalára egy kellően deviáns haverom rámásolt egy Kreator albumot, a másikra meg valami Overkillt. Olyan apróságokkal nem fárasztotta magát, mint lemezcímek vagy dallista, simán a kezembe nyomta a szerzői jogok megsértésének corpus delictijét: na kistáska, ez a metal! És nem tetszett. Hogy a ki tudja hány átmásolás miatti tropa minőség vagy a dallamok teljes mellőzése miatt, azt nem tudom, de egy időre jegeltem ezt a metal-dolgot. Kicsit később egy Sony UX 90-essel és az első két Poison lemezzel felvértezve újra nekifutottam, ezúttal sikerrel. Nem kell ajtóstul a házba rontani…

Azóta hallottam néhány lemezüket, Mille vendégszereplését az Avantasia projektben, meg néhány koncertfelvételüket az interneten. Tudom, hogy a Kreator a germán "big four" egyik tagja, de nem nevezném magam szakértőnek. Aztán úgy alakult, hogy az idei eresztésből inkább a dallamos géposztály zsűrizésében mélyedtem el, és a szervezetem már kívánta a kérgesebb zenéket is. (Zárójeles kitérő: jöhet itt Lamb Of God, Gojira, megamimég, de a Slayer akkora űrt hagyott maga után, hogy a Holdról is látszik. Tom bácsi, nem akar az a hátfájás megjavulni?) A készülő Kreator album előzetesei például eléggé bejöttek, fel is írtam a naptárba június 3-át, ami később 10-ére módosult. Aztán bejelentkeztem a mi kedves főszerkesztőnknél a kritika megírására – mondjuk úgy, fellelkesedtem.

Már az intró is különleges a spagettiwesterneket idéző zenei világával. A cím (Sergio Corbucci Is Dead) is erre utal: nevezett filmrendező a spagettiwesternek egyik ismert alkotója, habár mi magyarok inkább a Bud Spencer – Terence Hill vígjátékok miatt kedveljük. Az alig egyperces zenei geg után a címadó következik, egy tőrőlmetszett thrash darabolás. Mintha azon versenyeznének a zenészek, ki ér előbb a dal végére, Mille meg alig bírja követni őket a szöveggel. Kevesebb mint négy percbe belefért két komplett versszak (átkötővel, refrénnel), egy középrész, egy príma gitárszóló meg a levezető. Épp családilag hallgattuk, amikor a lányom megkérdezte, hogy nem az-e a címe, hogy Pay Your Mothers, közben én meg azon gondolkoztam, hogy honnan hallott Mille a Heti Válasz című, azóta megszűnt lapról, mert hogy én meg azt hallottam ki az elhadart Hate Über Alles sorból.

Mindegy is, sok időnk nem marad gondolkodni, a dal átfolyik a következőbe. A Killer of Jesus nem sokban különbözik tőle, talán a tempója lassabb kicsit. Azért ne aggódjunk, a jó Ventor valószínűleg nem aludt el a dal feldobolása közben. Tüzes kezdés, már el is képzeltem ugyanezt koncerten: a westernes intró felvételről, majd berobbannak a Hate Über Alles-szel, és szünet nélkül lezúzzák a Killer…-t is. Kezitcsókolom, mit kell még felaprítani? Vagy kit, hehe.

Az első meglepetés a Strongest of the Strong képében érkezik. Klasszikus riffel indul, és jófajta power metal himnusz lehetne belőle, ha Mille tudna vagy hajlandó lenne énekelni. Így, hogy egy hangon kántálja végig, inkább olyan, mint egy Arch Enemy dal (már a kékhajúval). Ezzel együtt is garantáltan átmozgatja majd a közönséget, ha élőben is előveszik. De mindez csak előkészíti a terepet a következő dalnak (Become Immortal), ami egy Judas Priest hangulatú induló, a végén ó-ó-ózással. A szöveg egyfajta credo a szerénytelenebb fajtából, meg egy kis visszaemlékezés a kezdetekre. Ennek kapcsán derült ki, hogy a legelső lemezszerződés megkötésekor Mille még kiskorú volt, így az anyukája írta alá a nevében. Riszpekt a mamának, hogy támogatta, és nem torkolta le a szokásos „hagyd ezt a sátánimádó marhaságot és tanulj rendes szakmát” dumával.

A következő Conquer and Destroy nyitóriffjét akár a Helloween is írhatta volna, de utána gyorsan visszatérnek a saját eredeti receptjükhöz. Ventor le sem száll a duplázóról a dal végéig, tán még a cipőtalpa is levált közben. A lemez vége felé találjuk azt a két dalt, amely a legmesszebb merészkedett a kályhától. A Midnight Sun már-már dallamos zenét rejt, és ha már az ének meglehetősen korlátozott, hát hívtak egy vendéget Sofia Portanet énekesnő személyében. Papíron levezetve ez akár melléfogás is lehetne, de sikerült minden csapdát elkerülni, és egy sötét, nyomasztó hangulatú dal született, a lemez egyik csúcspontja.

Ha már nyomasztó hangulat, a záró Dying Planet adja meg a kegyelemdöfést. Mondjuk ilyen címmel mit vártunk? Egy hosszabb, nyugtalanító tétel lett, és ezt csak fokozza, ha elolvassuk a szövegét is. Az ugyanis a régebbi When the Sun Burns Red folytatása, tehát a globális felmelegedés és a bolygó elkerülhetetlen pusztulása a téma. Az üzenetet nem tompították, nincs hamis reménykeltés a végén: megvolt mindenünk, mi meg jól elb@sztuk. Zeneileg rendesen ki is lóg a lemezről, hosszú, lassú folyású nyomasztás, de így jobban illik a mondanivalóhoz. Vajon hány taxis gondolja végig, mielőtt kiszerelteti a részecskeszűrőt az autójából? Vagy aki Új-Zélandról idehajóztatott marhasteaket rendel az étteremben? Költői kérdés volt.

kreator_2022.jpg

Mille Petrozza és – meglepően ritkán cserélődő – zenésztársai sosem ragaszkodtak mereven a thrash metal sablonjaihoz, és ez a Hate Über Alles lemezre fokozottan igaz. Mert hát mit is szeretünk ebben a zsánerben? Tuka-tuka dobolás, ordibálós ének, vijjogós gitárszólók. Jobb esetben még hozzájön a technikai felkészültség és a virtuóz játék. Nem egy olyan zenekar van, akik ennyivel be is érik, nekik szoktuk a semmitmondó 3 és fél pontokat kiosztani. Nincs ezzel baj, magam is elvagyok az ilyesmivel, egy „rocker basic bro” akár élete végéig kihúzza hasonlókkal. De ha feljebb vetjük a tekintetünket, és hiszünk abban, hogy néha azért kell az a kaviár, akkor a műfaj élvonalában kell kivetni a hálónkat. Itt megkaphatjuk az extrákat is az alapcsomag mellé: hangulatteremtést, változatosságot, bitang hangzást, még néhány kósza dallamot is. Mutatóba azért megmaradt pár színtiszta old-school kalapálás (és milyen jók azok is), de érződik a szándék, hogy a Kreator most nagyon meg akarta mutatni. Sikerült is, a Hate Über Alles egyértelműen a 2020-as évek szülötte, modern hangzással, friss hatásokkal, miközben büszkén nyúl a részint általuk lefektetett alapokhoz. A gorombább szegmens egyik idei csúcsteljesítménye. 45kop.png

PS: majd’ elfelejtettem, új a basszusgitárosuk, Frédéric Leclercq a Dragonforce volt bárdistája.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1017855219

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum