A csodás nyári időben színültig telt Akvárium klub teraszán azt próbáltuk többedmagammal megfejteni, vajon mikor láttuk először a Life Of Agony-t. Én az Anthrax-szel közös turnéra szavaztam, még a Rockhausban '96-ban, Bécsben, más azt állította, hogy már hamarabb is láttuk őket. Bárhol is az igazság, minimum 26 évvel ezelőtt volt az első alkalom, így nem csoda, hogy az összesereglett közönség már a 40+-os kategóriába tartozott.
S mivel a többszöri újratervezés végén az eredeti line up változott, a Pentagram által bevonzott emberek ha lehet, még toltak is ezen az arányon felfelé, mert náluk kevés "öregebb" zenekar turnézik a planétán. Mindez csak azért érdekes, mert szürreális volt úgy végig állni egy LOA koncertet, hogy az energiák bólogatásban és tapsolásban törtek felszínre, a stage dive, moshpit, sing along korszak úgy tűnik lezárult a generációnk számára. A fiatalabbak már nem a River Runs Red-en szocializálódtak, így nem is képviseltették magukat, mi pedig, sörrel a kezünkben, megelégedtünk azzal, hogy passzívan szemléljük csak Joey Z-ék produkcióját.
A Pentagram bulijáról azért nem tudok érdemben nyilatkozni, mert soha sem hallgattam őket, és azon felül, hogy Bobby Liebling korának egyik legnagyobb túlélője, maga a zenekar már inkább egy átjáróház, mintsem stabil hátterű egység. Így minden, amit láttam és hallottam, számomra új volt, így nem is tisztem mindezt értékelni, de így is nagyon élveztem, mert Bobby hatalmas figura, zenészei profik, és maga a zene sem áll távol tőlem, amit játszanak. Mindenképpen élmény volt látni a Pentagramot, örülök, hogy részem volt egy igazi legendát látni a színpadon.
Sokszor ismétlem magam, most is ezt fogom tenni. Szerintem egy ilyen line up sokkal egészségesebb, mint egy azonos stílusú több zenekaros este. Valahogy jobban esik a keményebb zene, ha előtte nem darálják le a hallójárataimat, és erre példának mindig egy régi bécsi Sick Of It All koncertet hozok fel, amikor a new yorkiak elhozták magukkal a kaliforniai Hepcat ska/reggae zenekart, akik ganjafüstbe borulva szórakoztattak több száz hardcore arcot, és amikor a Sick átvette a színpadot, olyan pozitív energiák szabadultak fel, ami örökre emlékezetessé tette azt az estét. Konkrétan életem legjobb SOIA bulija volt, pedig 30-nál is több alkalommal láttam.
Elkalandoztam. Illetve annyira nem. A lényeg. hogy a Pentagram után még inkább vártam, hogy a trió - szokásosan Caputo nélkül - belekezdjen a Plexiglass Gate-be. Sajnos a hangzás pocsék volt, hiába tökéletes helyszín az Akvárium kisterme, rendre ez van. Az egyórás LOA koncert alatt talán két szám szólt úgy, ahogy az alapból elvárt lenne. Ez már sokat vont le az élvezetből, aztán a fent taglalt korosodás következményeként sosem látott ácsorgás lett úrrá a közönségen. A legutóbbi hajós bulin azért még én is elől nyomtam végig az egészet, de most sem a hangzás, sem a közönség nem inspirált arra, hogy elhagyjam a tökéletes helyem. Aztán kár lenne tagadni, hogy maga a zenekar is roppant enervált volt, élükön Caputóval, aki ha énekével nem is, de személyiségével azért igazán szórakoztatott.
Nehéz teher lehet úgy üzemeltetni egy zenekart, hogy az első nagylemezeddel gyakorlatilag überelhetetlenné tetted saját magad, és ugyan az Ugly lemezt én legalább akkora becsben tartom, de ez így 10-12 nóta, miközben huszonéves karrierről beszélünk. Így tehát a Through and Through - Bad Seed - Lost at 22 - Underground - Method of Groove - This Time voltak a csúcsok, minden más a futottak még kategória. Nem ez volt életem LOA koncertje, de láthattam a Pentagramot, találkozhattam sok rég nem látott haverral, és hangzás ide, enerváltság oda, azért mindig jó lent lenni egy Life Of Agony bulin. Köszönet érte Gazsikának, aki nem keveset szívott ezzel az estével, de miattunk inkább bevállalta, pedig az elmúlt évek kavarásai után talán egyszerűbb lett volna visszamondani a dolgot.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT További képek ITT és ITT.
