A fesztivál ötödik (számomra második) napja már a híres Grieghallen-be invitálta az összegyűlteket. Ez a hangverseny- és színházterem Edvard Griegről, a Liszt Ferenc által is elismert és mélyen tisztelt zeneszerzőről kapta a nevét, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a norvég zeneiség megteremtésében. Maga a Grieghallen emellett kultikus hely is minden black metal rajongó számára, hiszen anno a '90-es évek elejének/közepének meghatározó albumai ott lettek felvéve Pytten segítségével. A legendás producer és Ivar Bjørnson múltidéző beszélgetése volt az, ami megnyitotta számomra a Beyond the gates fesztivált még a negyedik nap kora délutánján, ahol segítségükkel visszatekinthettünk az első találkozásukra és első közös munkájukra. (Fotók: Beyond the Gates Facebook)
Ezen a kultikus helyen került megrendezésre a nem létező koncert. Amikor egymás után áll színpadra a korai éra máig meghatározó 3 alapzenekara, hogy prezentálják azokat a számokat/albumokat, amiket amúgy ott rögzítettek a már említett producer segítségével. Ilyen koncert soha előtte nem volt, és nem gondolnám, hogy lesz még egyszer (ezek az arcok már 30 éve sem arról voltak híresek, hogy ismételnék önmagukat). Úgyhogy 11 hónapja, amikor szembe jött velem a hirdetés, nem sokat hezitáltam a jegyvásárlással.
A Grieghallen eredeti funkciójának okán a színpad előtti sík részről lehet csak kipakolni a székeket (oda elfér talán 400 ember), a többi az emelkedő nézőtér puha bársonyszékeiben foglalhat helyet. Ami elsőre elég bizarr koncertélményt vetített előre, hiszen életemben egyszer voltam ülős rockkoncerten (olyan 20 éve), és nem volt komfortos érzés. Most viszont működött. Jól lehetett látni és amúgy is az áhítatnak és a csodálatnak készültem átadni magam.
Az estet a ’91-ben alakult Enslaved nyitotta meg, akik teljes egészében előadták első albumukat, a ’93-ban megjelenni tervezett, de csak egy évvel később nyilvánosságot kapott Vikingligr Veldit. Nagy utat járt be azóta a zenekar , akik azóta is aktív részesei és elismert tagjai az extrém metal színtérnek.
A színpad három, ember nagyságú, megvilágított rúnával volt díszítve, amikor felcsendültek az ismert billentyűfutamok hogy rácsatlakozzon a gitár, amivel kezdetét vette az album első száma. És egy óra múltidézés. Grutle hangja élőben is megfelelően kegyetlen, Ivar, a zenekar agya pedig a színpad bal oldalán meghúzódva pengette a riffeket. Amiket 13-14 évesen írt a 15 éves korában megjelent albumra. Az elején volt egy kis technikai szünet, de Grutle addig szórakoztatta a közönséget, úgyhogy fennakadásnak nem nevezném a dolgot. Az előadásba semmilyen hiba nem csúszott. Nem is csúszhatott. És az evidens vendégszereplés is megtörtént, ugyanis a Heimdallr című szám erejéig visszavette korábbi helyét a dobok mögött az azóta az Emperorba igazolt eredeti dobos Trym Torson. A koncertet az albumot záró Norvegr című 10 perces instrumentális tétellel zárták. Tökéletes nyitánya volt ez koncert egy tökéletes estének.
Soha nem láttam az Emperort. Pedig messze ők voltak már anno is a kedvenc zenekarom (csak én a helyükben a második album után, az abszolút csúcson zártam volna le a zenekar történetét (de legkésőbb ’99-ben)). Időről időre ugyan fellépnek még mind annak ellenére, hogy lassan 20 éve nem aktív a zenekar, viszont egy sima fesztiválon megnézni őket méltatlannak tartottam volna. Így már sok évvel ezelőtt belenyugodtam, hogy ők bizony kimaradnak az életemből. Ehhez képest nemsokára 75 percen keresztül fogok tőlük egy best of koncertet nézni ott, ahol az összes olyan hanganyaguk felvétele készült, ami a mai napig a black metal mezőny fölött tartja őket szintekkel.
A színpadkép visszafogott volt. Kimerült egy nagy molinóban hátul. Ami kicsit furcsa volt, az a két dobszerkót tartalmazó emelvény a színpad közepén. A koncert egy számomra ismeretlen számmal indult. Nyilván az utolsó albumról (Prometheus) származott, arra ugyanis már nem pazaroltam időt, miután a IX Equilibrium sem varázsolt már el. Ami viszont utána jött, az maga volt a csoda. Amikor újra tinédzser voltam. Amikor teljesültek az ember kívánságai. Thus speak the nightspirit/The loss and curse of reverence/The acclamation of bonds hármasa a pályájuk csúcsát jelentő Anthems albumról. Az iszonytató fölény, ami a mezőny fölé emelte őket ismét ordítóan nyilvánvalóvá vált. Összeszokott gépezetként hozta Ihsahn és Samoth a gitártémákat, Trym pedig végtelen precizitással hozta a nyakatekert témákat. Ihsahn ugyan már úgy néz ki, mint egy kisvárosi gitár tanár, de a hangja pont olyan kegyetlen, mint 15 évesen. A Curse you all man után egy igazi klasszikus kapott helyet a setlisten, a ’93-as, az Enslaveddel közösen kiadott lemezen is szereplő Cosmic keys...
A Mortiis által írt szám után jött egy kis átvezető, ahol kiderült, hogy miért volt két komplett dobcucc az emelvényen. Trym helyét ugyanis átvette Faust, míg a basszusgitárt Mortiis akasztotta a nyakába, hogy pár szám erejéig összeálljon az eredeti ős-felállás. Kezdésnek egy Bathory (Call from the grave) és egy Celtic Frost (Innocence) feldolgozás következett, majd jött a demójuk címadója a Wrath of the tyrant. Hogy utána szokásukhoz híven olyan magasra tegyék a lécet, ahova nem követheti őket senki: I am the black wizards. Eredeti felállással. Elfogytak a szavak! Így az Inno a satanat már csak hátradőlve, széles mosollyal az arcomon tudtam konstatálni. Egy újabb kis átvezető után Fausttól is elköszöntünk, hogy meghallgathassuk még a ráadásként érkező Ye entrancemperiumot, aminek riffjét még Euronymus írta, és a koncert a The wanderer hangjaival zárult, aminél magam sem tudtam volna jobb lezárást kívánni. Tökéletes koncert. Életem koncertje!
Ahogy az Enslaved, úgy a Mayhem is az első albumát vitte színpadra teljes egészében, aminek szintén ’93-ban kellett volna megjelennie, de csak egy évvel később látott napvilágot. Méghozzá ugyanazon okokból. Akármennyire is tökéletes a De mysteriis, egy ilyen koncert után semmi esélye az elsőségre. Gondoltam én. Ugyanis ami jött, az az emocionális töltet nélkül elvitte volna az est koncertje címet az Emperortól. Olyan precíz hangzás, hogy az már félelemkeltő, és a Funeral Fog/Freezing moon nyitány után csak kapkodtam bután a levegőt. Egyszerűen tökéletes! Minden ízében tökéletes! Hellhammer megismételhetetlen a dobok mögött pont mint Attila a mikrofon mögött. Most nem volt nagy pompa, egy tökéletes egyensúlyt mutató koncertet láthattunk. Nem emlékszem, hogy a Mayhemet (még Attila nélkül) vagy a Tormentort ismertem-e meg előbb, de az, amit Attila most leművelt a színpadon sírógörcsbe rántja az Ördögűző készítőit, mert a sok idővel és energiával előállított hangeffekteket simán lehozza egy ember. Már a Tormentoros időkben látszott, hogy kilóg a black metal énekesek tömegéből, és ezt a tulajdonságát azóta is őrzi.
Itt vendégzenészekre nem számíthattunk érthető okokból. De ez a koncert így is tökéletes volt, nem lehet benne hibát találni. Az emóció ugyan a dobogó legfelső fokán tartotta aznap is az Emperort, de ez egy olyan nap volt, ami egyszeri és megismételhetetlen számomra! A tökéletes koncertnap kvintesszenciája!
