A fesztivál záró napja már a Kulturhuset nevű klub programjait nélkülözve csak a Grieghallenben fellépő négy zenekar koncertjét tartalmazta, ami azért önmagában is becsületére vált volna egy átlagos fesztiválnak. De erről kicsit később. (Fotók: Beyond the Gates Facebook)
A Kulturhuset koncertjeit kihagytam anyagi és időbeni megfontolásokból. A Djevel koncertjét azért kicsit bánom, mert ők érdekeltek volna és még meg is tudtam volna tekinteni, ha nagyon igyekszem (meg lecsengetek még 20 €-t). Haszontalanul viszont így sem töltöttem az időt, mivel be kellett húznom két kötelező programot.
Az egyik a Galleri Fjalar megtekintése. Ez Kristian Espedal, ismertebb nevén Gaahl (ex-Trelldom, ex-Gorgoroth, ex-God Seed, ex-Wardruna, Gaahls WYRD) kis kiállítóterme a kikötő mellett. Nem egy átlagos galéria, mivel összesen 2,5 teremből áll, ahol talán 6-8 kép ha lóg a falon (meg pár képeslap méretű még egy beugróban), a többi mappákba rendezve lapozgatható. Ezen kívül CD-k és lemezek meg ruházat is vásárolható. Szóval tökéletes kis hely. Gaahl nagyon közvetlen srác, mindenképpen ajánlott egy látogatás, ha arra jár valaki.
A másik programpont ennél is jobban izgatott minden aspektusában: megtekinteni a Fantoft fatemplomot, ami Norvégia egyik legrégebbi keresztény temploma még a XII. századból. Hírnevét viszont onnan szerezte, hogy majdnem pontosan 30 évvel ezelőtt gyújtogatás áldozata lett, a romokról készült fénykép pedig egy kislemez borítója. Ahogy az erdei kis ösvényen felérve a dombtetőre az ember szeme elé tárul a szénfeketére festett templom, oromzatán a sárkányokkal, szinte hallja az idő szavát. Amire csak ráerősít a templom mellett álló kis dombon található, durván faragott ősi kőkereszt, ami még a kereszténység azon korai szakaszából származik, amikor templomot még nem is emeltek Norvégiában. Magát a templomot amúgy a XIX. században szállították át jelenlegi helyére egy kis faluból. Tökéletes túra, kötelező programpont!
A fesztivál utolsó napjáról annyit mindenképpen el kell mondanom elöljáróban, hogy az engem borzasztóan nem érdekelt. Viszont a sors úgy hozta, hogy a két utolsó napra érvényes kombijegy volt már csak elérhető, így a pénteki nap miatt azt kellett megvennem, és ha már ott voltam, megadtam a lehetőséget és a tiszteletet mind a négy bandának. Elsőként az Unto Others lépett színpadra, akik első albumukat még Idle Hands néven adták ki. Nem vagyok a gót muzsika elkötelezett híve, de azt az albumot lepörgettem párszor anno, néhány számát pedig a mai napig szívesen veszem elő. Nem is csalódtam a koncertben, azt kaptam, amire számítottam: laza Sisters of Mercys muzsikát, ami kiváló nyitánya volt a szombati napnak.
Utánuk a Tribulation következett, akikről kb. semmit sem tudtam. A nevükkel már találkoztam különböző plakátokon, szóval sejtettem, hogy nem a szervező unokaöccsének a bandája lesz, akik éppen ráérnek a nyári szünetben. A koncert előtt azért ránéztem a bandára, hogy mégis mifélék, aztán sajnálattal konstatáltam, hogy nem ők lesznek azok, akik a nap meglepetését okozzák majd nekem. Mély tisztelettel viseltetek a svéd zene minden vállfaja iránt meghajolva kivételes és magától értetődő dallamérzékük előtt. Ennek következtében elég sok svéd zenekar munkásságát ismerem. Abból a stílusból meg aztán főleg, amiben a Tribulation utazik. Ügyesek voltak, pörögtek, csinálták, de hiányzott belőlük valami. A here. Nem az én zeném. Túl semmilyen.
Az utolsó előtti fellépés önmagában is elvitt volna egy fesztivált a hátán, még akkor is, ha azért az eredeti énekessel még nagyobbat szólt volna a dolog. De hát minden nem jöhet össze. Viszont Messiah nélkül is nem mást kaptunk, mint a Candlemass egyértelműen legerősebb albumát, a Nightfallt. Teljes egészében. Epikus doom alapmű ez a svédektől, ami 35 évvel ezelőtt jelent meg (vagy ahogy Leif Edling bőgős mondta: a közönség egy része meg sem született, amikor megjelent az album). Messiah helyett az első albumon éneklő Johan Längqvist állt a mikrofon mögött. Szégyenkeznie nagyon neki sem kell, hiszen az első album is alapműként tartatik számon. Jó kis koncert volt, jó volt meghallgatni pár számot az albumról, ugyanis minden tiszteletem ellenére sem az én zeném, úgyhogy a fele környékén kimentem megnézni, hogy még mindig 10 €-e a sör.
És ezután jött az ami miatt annyian vettek jegyet az utolsó napra is (azért látványos volt a közönség lecserélődése az előző naphoz képest). Maga King Diamond tette tiszteletét eredeti zenekara élén, hogy meséljen az egybegyűlteknek és rémisztgesse őket. A Mercyful Fate rengeteget tett az extrém stílusok, azon belül a black metal fejlődése szempontjából is, még akkor is, ha ez látvány és hangulati elemekben merült csak ki. A zene ugyanis maradt, ami mindig is volt: heavy metal. A horrortörténetekről és eszelős sikolyairól híres dán veterán nem bízta a showt a véletlenre. Emeletes színpad, sok mozgás, veterán, profi zenészek. És az elmaradhatatlan lábszárcsont mikrofontartó. Tökéletes, nagyon erős hangzás fogadott és pár perc múlva két dolgot kellett megállapítanom: 1. ez még mindig csak heavy metal (sok pompával), 2. King Diamond hangjával még mindig lehet víz alatt hegeszteni. Most, hogy semmi váratlan nem okozott hirtelen szívdobogást, nyugodtan dőlhettem hátra, hogy megtekintsem az előadást. Aztán egy idő után elkezdte ismét fúrni az oldalamat a kíváncsiság a sör aktuális árát tekintve, így bízva a szerencsémben, odahagytam a Grieghallen bársonyszékeit. Immár végleg. A sörkert hangfalaiból ugyanis az első The devil’s blood album szólt, azt meg igen kedvelem.
A tizedik Beyond the gates egy minden elemében megismételhetetlen élménnyel gazdagított szerintem rajtam kívül még nagyon sokakat. Óriásai köszönhet a szervezőknek a lehetőségért és a természetnek a konzekvens 12 fokért. Egy örök élménnyel lettem gazdagabb hiszen a Grieghallen színpadán látni egy este az Enslavedet, az Emperort és a Mayhemet megfizethetetlen! Minden másra ott a Master Card!
