A tili-tolizott koncertdátumok közül végre egy újabbat ki lehetett pipálni az Opeth és a The Vintage Caravan közös estéje révén. A két zenekar az igen hűvös időben egy igen forró hangulatú bulit szállított, ráadásul talán több hörgős szám került elő "opethileg" mint a közönség nagy része gondolta volna.
Hogy pár nap alatt ilyen takony hideg lett, az egy dolog, az időjárást nem lehet befolyásolni (oké, vannak rá elméletek, de ebbe most ne menjünk bele). A szabadtéri jelleg miatt viszont egy eléggé, vagy legalábbis aránylag hűvös estén voltak kénytelenek alkotni a skandinávok. Nem vagyok fázós, de azért nem bántam a pulcsi+kabát kombót sem, más meg póló-térdnaciban tolta, azért előttük le a kalappal! Mindegy. Inkább beszélgessünk a koncertről, mert lehet, hogy lent nem volt melege jó pár embernek, viszont a színpadról lángözönként száguldottak le a dalok!
Kezdjük ott, hogy minden percre pontosan ment, bár ez egy ilyen szintű produkciónál nem meglepetés. Mint a The Vintage Caravan, mind az Opeth igen sokat látott zenekarok, ráadásul mindkettő brigád finoman szólva is igen érti a dolgát. Ráadásul ebben a párosításban azért lerakták az ászt az asztalra, akárhogy nézzük, ilyen jó kombinációkat ha nem is ritkán, de azért nem sűrűn tudnak összerakni a szervezők.
Az izlandiak in medias res repítették a páros lábat az arcokba. A hetvenes évek rockzenéjét némi technikával keverő északiak láthatóan jó hangulatban és aránylag könnyed ruhában csattogtak fel, majd kezdtek bele az estébe. Élőben még nem láttam őket, de nagyon szimpi volt ez az összenézős dalkezdéssel nyomuló, nyilván nem jammelős, de annak az érzetét adó feeling.
A zenét sokaknak nem kellett bemutatni, igazából aki eddig kerülte őket is valószínűleg meggyőztek mindenkit, már a nyitó Whispers után vastaps fogadta a triót. Óskar Logi Ágústsson énekes-gitáros néha olyan szólókat leszállított (lásd: Innerverse), hogy csak csücsörített az ember, persze a többieket sem kellett félteni, ha éppen hangszeres finomságokról esik szó. Imádtam, na! Egyszer már egy teljes, önálló koncerten is meg kellene nézni őket, mert habár lemezen is rohadtul tele van érzéssel, amit tolnak, de lássuk be: nekik is a színpad az igazi terepük, ahol igazán életre kelnek a dalaik. Előzenekarként nyilván elég és kerek volt tőlük ez a háromnegyed óra, hogy aztán Akerfeldték is lenyomják a visszatérő szettet. A koncert után a merch-nél lehetett az akkor már kicsit melegebben öltözött izlandiakkal pacsizni, satöbbi, ami több mint baráti! Továbbra is nagyon szimpatikusak maradtak.
Ha már merch! Nyilván a rissz-rossz Euró árfolyam miatt minden kicsit magasabb áron fut, viszont arra nem tudok nem kitérni, hogy a hanghordozókat aránylag baráti áron kínálta az Opeth. Dupla lemezt 12.000-ért itthon nagyon boltban sem lehet venni, szóval érdemes volt lecsapni az akár dedikált korongokra. Örömmel láttam, hogy többen hasonlóan gondolkodtak, csak azt sajnálom, hogy most nekem nem tellett. Biztos örült volna az asszony egy újabb bakelitnek itthon, haha! De már megint elkalandoztam...
Az Opeth tánc- és standup zenekar sem most volt, hogy legutóbb erre jártak: hét éve, b*szki! De ahogy Mikael is kitért rá és mindenki jól tudja, nem rajtuk múlt - itt azért hozzátenném, hogy "az" előtt is volt öt év, de most ezt engedjük el. Kárpótlásként viszont egy olyan szettet vasaltak az arcokba, ami talán senkit sem hagyott mosoly nélkül. A Heritage turnéja óta kerültek minket, illett is! Talán nem árulok el sok titkot, sikerült! Még Mikael "csúnya" megfázása sem akadályozta meg a Paradise Lostból igazolt Waltteri Väyrynennel kiálló ötöst, hogy két órán keresztül szakítsák ránk a komolyabbnál komolyabb dolgokat. Ha melegebb lett volna, lehet még a nyálam is kicsordult volna a menü hallatán!
Mondjuk ahhoz képest, hogy hivatalosan ez az In Cauda Venenum bemutató köre volt, elég kevés tétel hangzott el a kétnyelvű anyagról, nálunk még a Hjärtat vet vad handen gör is kikerült a sorból, hogy átadja a helyét a Demon Of The Fallnak. Mondjuk valljuk be töredelmesen, ezt azért kevesen bántuk. Elvileg pont az újfiú volt a kerékkötője a dolognak, de végül mi már csak megkaptuk ezt az igazi klasszikus számot, ezer puszi érte! A dallistát ITT találjátok, különösebben nem térnék ki rá, viszont azt emeljük ki, hogy nagyon szépen válogattak az életműből. A "hörgős" fanok egyáltalán nem húzhatták a szájukat, a dalok bő vele a mondhatni korai korszakból kerültek elő, viszont mivel én az újakat is ugyanúgy szeretem, tárt karokkal fogadtam a többi tételt is. A Moon Above, Sun Below tényleges meglepetés volt, nem vártam volna, viszont az olyanokat meg, mint a Reverie / Harlequin Forest, The Lotus Eater, Sorceress, vagy a már örökös záró Deliverance sosem lehet megunni. Innen meg már nyert ügy volt az egész.
Mikael a megfázása ellenére is jókedvű volt, még a disznóherés képet is dedikálta, ráadásul a sztorizgatások (és nevettetések) sem maradtak el némi takony miatt. A hangja? Hörgött mint az állat, énekelt, mint egy kisangyal. Persze a tiszta témáknál lehetett hallani némi bizonytalanságot, de nagyon profi módon vezényelte le a dolgot, nyilván volt már nem egy ilyen esete a karrierje alatt. A zenére értelemszerűen panasz nem lehetett, az Opeth egy hihetetlenül profi gépezet. A dalokra? Én arra sem panaszkodok, tökéletesen állították össze ezt a közel két órás műsort. Talán a Hope Leaves és a már említett Moon Above... alatt csendesedett le kicsit a dolog, de azt leszámítva végig pörgött az egész. Öt csillag, ahogy mondani szokás, bármikor szívesen újrahallgatnám őket. Vagy megnéznék egy alternatív műsort, amikor mondjuk itt nem játszott dalokkal operálnak (The Grand Conjuration, vagy ugye). De ahogy írtam, nem volt hiba így sem a dologgal, sziklaszilárd témákkal jöttek vissza hozzánk.
Lehet mert ki voltam már rá éhezve, de mocskosul helyrerakott az este. (Ki)fogást nem találtam, mindent köszönök! Aztán remélem, nem kell újabb hét évet várni rájuk, mert az már igen sok lenne, bár így a turnélemondások közepén lehet, hogy érdemes lesz elraktározni ezt az estét, mert ki tudja, mit hoz a jövő. Emléknek csodás lesz, az biztos!
