RockStation

Albumsimogató: Alice In Chains - Dirt

2022. szeptember 25. - KoaX

alice_in_chains_dirt.jpg

Vannak albumok, amik velünk együtt öregszenek. Amikről nem is tudjuk igazán, hogy mikor hallottuk először, csak úgy valahogy velünk vannak. Az évek során nem, hogy kikopnának, hanem egyre szorosabbra fűződik velük a kapcsolatunk. Ilyen album az egyik seattle-i rock együttesé is, akik nem is tudták, de megalkották a grunge műfaj egyik legmeghatározóbb lemezét. Simogassuk meg a Dirt buksiját, hiszen harminc éves lesz idén.

Nem emlékszem, hogy hol hallottam először az Alice In Chains-ről. Gondolom otthon, mert a szüleim eléggé vegyes, de legalább viszonylag igényesebb rockzenét hallgattak (oké, apám annyira nem, de azért próbálkozott legalább). Nekem csak annyi van meg, hogy a Would?-ban mennyire dögös a basszusgitár, és az énekes bácsi olyan, mintha egy ördög lenne. Erre tisztán emlékszem gyerekkoromból. De, hogy mikortól...az passz. Lényegtelen is. Itt volt négy fickó, akik megváltották a világot. Akik nem a Nirvana farvízén próbálták meglovagolni a grunge hullámot, hanem a grunge-on belül a maguk, nehezebben járható, sűrű ösvényét követték. Míg a Nirvana zenéjét marha sokan köpik (én imádom legalább annyira, mint a Limp Bizkit-et. " Hey, haters!") addig az Alice In Chains-re mindenki rá volt/van kattanva. A zenekar egyedi hangzást alkotott és soha nem volt hajlandó megalkudni, csak azért, hogy még több dellát tegyenek zsebre. Iszonyatosan kedvesek, barátságosak, még akkor is, amikor nincsenek éppen a legjobb passzban. De, hogyan is indult ez az egész? Hogy lett az 1987-ben alakult zenekar második nagy lemeze 1992-ben világsikerű? 

Alice+in+Chains.jpg

A Dirt 1992 szeptember 29-én jelent meg, de addig még nagyon sok minden történt. A zenekar a lemez felvételét 92' tavaszán kezdte meg. A Would?-ot kivéve (ezt a dalt előbb rögzítették a Facérok című filmhez, aminek a hangmérnöke producere Rick Parashar volt) Dave Jerden producerrel dolgoztak a srácok, aki már korábban a Faceliften is dolgozott velük. Így a munkamenet viszonylag egyszerű, gördülékeny volt, hiszen ismerték egymást. Vagyis az igazat megvallva, annyira nem is volt egyszerű, hiszen az énekes és a producer között komoly súrlódások voltak. Layne kimondottan utálta a producert, hiszen az szembesítette a komoly heroinfüggőségével. Az énekes a lemezfelvételei előtt otthagyta az elvonót, a producer pedig azt akarta, hogy tisztán énekelje fel a dalokat, hogy a lehető legtöbbet kihozza belőle. Az albumot több helyen is rögzítették. Egészen pontosan a kaliforniai burbanki Eldorado Recording Studioban, a seattle-i London Bridge Stúdióban és a Los Angeles-i One on One Studiosban készült április és július között. 

Érdekes, hogy amikor a srácok LA-ben dolgoztak, pont akkor törtek ki a zavargások (négy LAPD-tiszt felmentését követően robbantak ki, akiket kamerák rögzítettek a fegyvertelen fekete autós Rodney King megverése miatt. Ezen anno a RATM is eléggé kiakadt és hangot is adtak a felháborodásuknak) Cantrell szemtanúja volt annak is, hogyan rabolnak ki éppen egy kisboltot ahol ő sört próbált vásárolni, illetve az emberek, hogyan rángatják ki egymást a kocsijaikból, hogy lenyúlják azt. Jobbnak látta a zenekar, ha pár napra elhagyja a várost, és nem más legenda tartott velük a sivatagba, mint a Slayer aranytorka Tom Araya. Miután lecsillapodtak a kedélyek a zenekar visszatért a stúdióba és folytatta a munkálatokat. A felvételeket tovább hátráltatta, hogy ekkora már a dobos Sean Kinney és a basszusgitáros Mike Starr is eléggé komoly alkohol problémákkal küzdött. Lehet, hogy elhamarkodottan írtam azt a gördülékeny munkát?

Dave Jerden nevéhez fűződik a legendás gitárhangzás, ami betölti a lemezt és a hallójáratainkat. Jerden egy Bogner Fish előerősítőt az alsó, egy Bogner Ecstacy-t a középfrekvenciákhoz és egy Rockman Headphone erősítőt  használt a magas frekvenciákhoz. Az album a Billboard lista hatodik helyéig kúszott, és hihetetlen belegondolni is, hogy ma már több, mint öt millió példány talált gazdára. Emellett pedig több, mint kilencven kiadásban jelent meg a lemez a Discogs szerint. Ha vinyl gyűjtő vagy fel kell kötnöd a gatyádat mert kétszáz euró alatt nincs is nagyon eladó darab az első kiadásból, ezek mellett pedig ezek is csak "elég jó" állapotnak örvendenek. A Rolling Stone magazin sem volt rest, hiszen az albumot a 26. helyre sorolta minden idők 100 legjobb metálalbuma között. Ezek mellett pedig bekerült az 1001 album közé, amit hallanod kell mielőtt meghalsz könyvválogatásba is. A  borítót Rocky Schenck fényképezte, aki az album művészeti vezetőjével, Mary Maurerrel együtt a képet is készítette. A nyolc órás fotózás után O'Brien kiment a fürdőszobába, és a parókáját a koszban hagyta.

aic_dirt1.jpg

Schenck ezután készített néhány fotót, amelyeket később az 1999-es Music Bank dobozban használtak fel. A rajongók hosszú éveken át azt hitték, hogy a borítón szereplő modell, Staley akkori barátnője, Demri Parrott, de Schenck 2011-ben a Revolver Magazine-nak elárulta, hogy a lány valójában Mariah O'Brien, akivel korábban a Spinal címlapján dolgozott együtt. Érdekes, hogy az anyag nagy része már az előző turné során elkészült. De akkor lássuk is a dalokat, amik tényleg megváltoztatták a világot.

A tizenhárom dal egy igazi mélyrepülés, egy utazás olyan helyre, ahová nem feltétlen akarnál eljutni, de mégis érzel benne valami optimista felfogást. A dalok nagy része a drogokról és a kapcsolatokról szól, illetve Layne ezt mesélte anno egy interjúban, hogy ez a két fő csapásvonal. Az albumhoz összesen öt darab klip készült, amik utat törtek a Dirtnek a tiszta hallójáratokon keresztül. Nagyobb nyitást, mint az elmúlásról, a magányról szóló Them Bones elképzelni sem lehet. Felrakod gyanútlanul a tűt és a pofádba szakad ez a riff és egyből a kettős ének. Cantrell és Staley párosánál jobbat nem hordott hátán a föld, és szerintem ezután sem fog. A két csávó hangszíne úgy egészíti ki egymást, hogy borsódzik a hátam is ahányszor meghallom. Az, hogy mire számíthatunk tökéletesen lejön ebből a dalból már. Imádom, ahogy Jerry a szólójába kezd, azzal a mocskos gitárhangzással, ami agyon van torzítva. Az egyéni stílusa a két zenésznek az első másodperctől megmutatkozik. Imádom, ahogy elnyújtják a szavakat, a dallamot. Layne szövegei nem túl hosszúak ám annál sokkal, de sokkal több tartalommal rendelkeznek. A Dam That River is egy érdekes szerzemény, a legendák szerint a groove-os dal úgy született, hogy Jerry feje felett/fején (soha nem tudjuk meg mi az igazság) széttört egy dohányzó asztalt, mert valamin rohadtul összevesztek. Hiába, ekkor már a zenekar jó ideje együtt volt, és előbb utóbb történik valami, ami miatt kiakadnak egymásra. De kit zavar, ha túl teszik magukat rajta és ennyire energikus dalok születnek egy ilyen esetből! A vicc az egészben, hogy erről a konfliktusról szóló dal az egyike azoknak, ahol a legjobban együtt lélegzik a gitár, a dallam a dobbal. A Rain When I Die Layne és Jerry esetét dolgozza fel. A basszusgitárral nyitó, üveghangokkal megáldott, kántálós dal a két énekes párkapcsolatának a végéről szól. Az elején a jellegzetes wah pedálos bindzsizés külön érdekes, igazi szétesett hatást kelt, mintha azt se tudnánk, hogy igazából most mi is fog történni. Amikor kezdesz totál elveszni bejön a nyújtott gitártéma és a kántálós ének rész. Amúgy ebben a dalban Jerry kimondottan nagy előszeretettel használja a wah pedált. Mondhatjuk, hogy ő a grunge Kirk Hammetje ilyen szempontból. Egyszerűen ez a dal egy gitárost arra ösztönöz, hogy előkapja a wah pedált és megpróbáljon fele ennyire jó témákat kicsikarni egy ilyen eszközzel. 

A Down In The Hole számomra az egyik legjelentősebb dal, amit a régi felállás készített. A dal Cantrell régi barátnőjének szól, és a gitáros szerint benne van a TOP három dala között, amit valaha is írt. Ez az a dal, amit, ha meghallgatsz és nem kattansz rá a zenekarra, akkor nem is értem, hogy jutottál idáig a cikkben. Annyira maga alá gyűr az egész dal, az akusztikus gitártémák, és az erre épülő ének. Layne ebben a dalban összefoglalja a zenekar lényegét. Ennél nagyobbat a fiatalon elhunyt énekes, véleményem szerint, csak a Man In The Box dalban alkotott. Ezután következik a dobbal induló Sickman, ami kifejezetten a drogokról szól, pontosabban a heroin használatról. Layne a dal elején akár még rappelhetne is a stílusa alapján úgyis, megállná a helyét. A legenda szerint, megkérte Jerry-t, hogy írja meg a lehető leg elb@szottab dalt, amit csak tud és ebből született ez a dal, ahol a tamos doboknak hatalmas szerepük van. A refrénre rávezető bridge egyszerűen úgy rángat ki a nyugodt állapotból, hogy utána percekig zaklatottnak érzed még magad.

Szükséges, hogy bemutassam bárkinek is a Roostert? A húúúzos énekkel kezdődő dal a Vietnámi háborúnak állít emléket. Egészen pontosan Cantrell és az apja nem létező normális apa-fiú kapcsolatának. Hogyan is nyomorította meg az apát a háború, aminek ő is a részese volt. A dal innen kapta a címét is, hiszen az idősebb Cantrellnek a beceneve Rooster volt gyerekkorában. A Junkhead a második eleme annak a triónak, ami kifejezetten a heroinról szól. Lassú, down-tempós dal, ahol a refrén beszippant magába és nem tudsz mást tenni, csak próbálsz életben maradni. Olyan az egész, mint amikor a víz alá nyomnak és már alig van levegőd, de próbálsz még életben maradni, próbálsz eszméletednél maradni. A lemez névadó dalával vissza jön a wah pedálos téma, és a kántálós, elnyújtott ének, amit egy iszonyatosan masszív dobalap támogat meg. Szeretem Sean játékában, hogy nem feltétlenül a basszusgitárral mozog együtt, hanem sokkal inkább a gitárt követi, azt támogatja. A God Smack zárja azt a hármast, ami a már sokszor emlegetett heroinról szól. A dal egyik legnagyobb erőssége a refrén, ahol megint elszabadul a jó öreg Cantrell bácsi és szólózik egy hatalmasat, illetve megolajozza a pedáljait is. Emellett pedig Layne egyik pillanatban még totál betegesen játszik a hangjával, fél másodperccel később pedig totálisan kellemes dallamokat hoz nekünk. Érdekes szerzemény. Ezután következik az Iron Gland, vagy Untilted song, kinek, hogy tetszik, amiben nem más teszi tiszteletét, mint Tom Araya. A dalt nem is akarta a frontember felvenni, a többiek erősködtek, hogy jó poén lesz. Élőben soha nem játszották, hanem csak intrónak használták, mielőtt színpadra álltak volna. Ami ezután következik az viszont egy nagyon érdekes szerzemény! A Hate To Feel egy olyan dal, amit nem Cantrell írt és gitározott fel, hanem Layne. Ez ebből a szempontból egy nagyon érdekes dal, mivel miközben más találta ki az alapjait a dalnak, egyáltalán nem üt el attól, amit megszokhattunk az eddig eltöltött hallgatás alatt. 

Azt hiszed, hogy ez volt az egyetlen szerzemény a lemezen, ami Staley-hez köthető? Akkor tévedsz. Az Angry Chair szintén az énekes pengetőjéből származik. Imádom a dob témát amivel kezdődik a dal, és az agyon effektezett bontogatós gitártémát is. Valami sejtelmes, zavaró, frusztráló érzése lesz az embernek az egésztől. Nehéz megmagyarázni, hogy milyen pontosan, de az is biztos, hogy szabadulni akarsz ettől az érzéstől, mégis újra és újra meghallgatod a dalt. Én is ezt teszem, és ez a gitár egyszerűen zseniális. Ebben a dalban, nem a nagy dallamokon, sokkal inkább a kántálós hangzáson van a hangsúly. A zenekar egyik legbetegebb szerzeménye, amiben benne van Layne esszenciája, ugyanis miután totál zavarba jössz a daltól, rád ereszt egy olyan dallamos refrént, hogy megnyugszik a lelked és tényleg újra meghallgatod!

A dal, ami a zenekart a mainstreambe katapultálta, azt hiszem senki előtt nem egy ismeretlen szerzemény. A dal egy megemlékezés Cantrell régi barátja, Andrew Wood előtt, akit ismerhettél a Mother Love Bone soraiból is. Igen, ő az énekes volt, aki 1990-ben tragikus módon kábítószer-túladagolásban elhunyt. A gitáros szerint a dal olyan emberekhez szól, akik előszeretettel ítélkeznek (feleslegesen) másokról. Ez a dal nem hiába lett egy generációs himnusz a Smells Like Teen Spirit mellett. Tök felesleges elemezgetni, mert még egy ilyen dal nincs a világon, nem tudod semmihez sem hasonlítani.

A zenekar eredeti felállásának utolsó albuma már előre vetítette a közelgő veszélyt. A zenekarból alkohol problémák miatt kikerülő Mike Starr helyére, Ozzy mellől igazolta a zenekar az új basszusgitárosát Mike Inez személyében, aki azóta is a zenekar tagja. Sajnos a Dirt lemezt népszerűsítő turné sem ment már zökkenőmentesen, ugyanis Layne drogproblémái miatt a zenekarnak több fontos fellépést is le kellett mondania. A végkimenetel tudjuk sajnos, hogy mi lett. A zenekar még összehozott a fiatal énekessel egy albumot, illetve rögzítettek egy Unplugged koncertet, de több teljes album az ő szereplésével, sajnos nem készült. Érdekes azonban az a tény is, hogy a zenekar soha nem oszlott fel, noha nagyon sokan a 2009-es Black Gives Way To Blue albumra úgy tekintenek, mint egy reunion albumra. Pedig igazából, Alice csak szabadon kószált addig a láncai nélkül....

Béke, Szeretet, Metal 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6217772998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum