RockStation

Frayle - Skin & Sorrow (Aqualamb, 2022)

A boszorkány újra köztünk jár

2022. szeptember 27. - KoaX

frayle_skin_and_sorrow_artwork.jpg

Hiszel a boszorkányok létezésében? Az okkultizmus érdekel? A sötét világ csábító suttogása minden éjjel ott cseng a füledben? A doom zenét alapjáraton szereted? Ha ezen felül még a női vokállal sincsen bajod, akkor a Frayle egy az egyben a neked való zenekar. Az Ohióból származó quartet most hozta ki második albumát, ami a Skin & Sorrow címet kapta. Na, de nézzünk is a bőr alá!

A quartet megnevezés amúgy csalóka, mert a zenekar, amikor élőben játszik, akkor van plusz egy kisegítő ritmusgitáros, hogy vastagabb legyen a hangzás, de az alapelv az, hogy Sean és Gwyn képzik a zenekar magját. Ők az alappillérek, ők az a pár, akire az egész image, zenekar felépül és a többiek Eric és Pat a kiegészítő elemek. A Frayle-re tisztán emlékszem, ahogy egy unalmas YouTube-ozás közben találtam rá, amikor teljesen frissen feltöltötték az első bemutatkozó anyagukat. Néztem, hogy ennek a The White Witch-nek nem is rossz a borítója és csak egy órája van fenn, hallgassuk meg! Abban a pillanatban, ahogy elindítottam a bemutatkozó EP-t magába szippantott a zenekar és annak atmoszférája. Azóta folyamatosan nyomon követem a zenekart (ha valakinek van a debüt anyagból vinylje szívesen megvenném!) és annak a munkásságát. 2018 óta eltelt négy évben igen aktívak voltak, noha voltak hatalmas pofára esések. Amennyire erős dalokat tartalmazott a bemutatkozó EP a következő Dead Inside anyag már hagyott némi kívánni valót maga után az első teljes album pedig, az 1692 egyszerűen unalomba fulladt. Így kíváncsi voltam, hogy a zenekar a második nagylemezével mit fog tudni kezdeni, merre mennek tovább? Folytatják azt  az utat, mint az EP-ken vagy sokkal inkább a nagylemezes kísérletezősebb, komfortzónán kívül eső dolgokat preferálják?

A Skin & Sorrow negyvenöt perc hosszúra sikeredett és összesen tíz dalt tartalmaz, aminek az átlag hosszúsága négy-öt perc között mozog. Nem egyszerű feladat ennyi dalon keresztül fenntartani a figyelmet, pláne ennyire lassú tempó mellett. Mondjuk, ha aprítanának, mint a Slayer akkor meg azért lenne nehéz dolguk. Mikor hajnalban munka közben elkezdtem hallgatni az albumot, már az első hallgatás után éreztem, hogy a boszorkány kitalált az erdőből és újra éjszaka az utcáinkat járja és megkísérti azokat, akik a késői órán még kint bóklásznak. Egy szó, mint száz, a zenekar visszatalált a kezdeti hangulathoz és olyan dalokat írtak, amiket imádni lehet csak!

Az albumot nyitó Treacle & Revenge az első pillanattól arra sarkalt, hogy ebből még többet akarok! A dobok annyira rohadt jól szólnak, annyira kerek a hangzás, A szerzeményt már korábban megismertük egy videóval karöltve, hiszen ez hivatott népszerűsíteni a "hamarosan" megjelenő albumot. Remek választás, hiszen Gwyn megint úgy tolja, mint régen. A Bright Eyes pedig megmutatja, hogy miért is van egyben az egész zenekar ismét. Nem akarják túlénekelni a dalokat, illetve ami iszonyatosan fontos, hogy a dob tudja merre, miből mennyi kell és remekül együttműködik a gitárral. Szokták mondani, hogy azok a jó zenekarok, ahol a dobos és a basszusgitáros együtt lélegzik. Belátom, hogy van benne igazság, de én imádom az ilyen projekteket, ahol a gitár nem csak színez, hanem együtt él szimbiózisban a többiekkel. Kimondottan húzni tudnak a tamos témák ezeknél a daloknál, és ki is használják ezt a húzást. A háttérben Gwyn éneke egyszerre kísérteties és megbabonázó. Hajnalban, sötétben hallgatni ajánlatos!

Ha azt hiszi az ember, hogy nem lehet még jobban lelassulni, még inkább húzni a málhás igát, akkor téved. A lemez címadó dala, a harmadik Skin & Sorrow annyira minimális, hogy dalról nem is nagyon lehet beszélni, sokkal inkább egy öt perces hangulatkeltésről. Imádom egyszerűen. Az első olyan ének téma, mint az előző albumon volt halható az album felénél köszön vissza a Stars című dalban. Mondhatjuk, hogy a zenekarnak ez a lassabb, teátrálisabb iránya volt az előző albumon is a domináló, noha ott nem tudták elkapni a dolog mivoltát, itt tökéletesen magukévá tudták tenni. Az egyik abszolút kedvencem a Roses (a név kötelez....). A gitártéma és Gwyn hangja annyira összhangban van, annyira pontosan azt adja amit manapság kerestem a zenékben, hogy az valami hihetetlen. Ilyen az igazán jó zene, amikor meg sem tudod igazán magyarázni, hogy miért, de ad valami olyan pluszt, amitől feltöltődsz az egész napra. Külön bejön, hogy a sejtelmes elszállós rész után jön egy igazi csípőből bólogatós groove, amit hallani kell mindenféleképpen élőben is. A Sacrifant már egy gyorsabb tétel, ha szabad ilyet mondani. Mondjuk sehol sincs egy thrash-dalhoz, de a zenekarhoz képest sokkal gyorsabb, mint amit eddig megszoktunk, de kellett is mert ennyi idő után azért álmosítóak tudnak lenni a szívverés tempójában működő dalok. Az albumot a Perfect Wound zárja, ahol Gwyn megint ki tudta engedni a hangját a háttérben. Az egész dal egy tökéletes zárása a lemeznek és azt az érzést hagyja maga után, hogy ebből akarok még!

5kop.png

A lemez borítója valami fantasztikus és a zenekar klipjei is mindig ott vannak a szeren. Hasonló a megjelenésük, mint a Behemoth-nak csak nyilván kisebb budge áll a zenekar rendelkezésére, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket. Nagyon bízom benne, hogy végre valaki elhozza őket hozzánk.

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2217937946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum