Kortárs black metal Kanadából, francia dalszövegekkel. Röviden és velősen erről van szó a Nantes-ból indult, de jelenleg quebeci bázisú trió esetében. Nézzük kicsit bővebben! A Sun & Moon Records friss igazolása a virulens francia underground egyik alakulataként öt éve debütált a frontember, Antoine Guibert egyszemélyes formációjaként, az alapító művésznevével azonos című Le Démoniaque című koronggal.
Emberünk párhuzamosan több zenekarban is érdekelt. Ezek nevei azonban feltehetően csak a gall földalatti mozgalom legmélyebb bugyraiban is otthonosan mozgó mániákusoknak mondanak/mondhatnak valamit. Közülük most elég megemlítenem a két lemezzel rendelkező Onirismet, ahol Antoine szintén mindenért egy személyben felelős. A kortárs francia black metalra egyaránt jellemző a történelmi, elsősorban középkori (pl. Darkenhöld, Griffon), illetve a filozófiai alapú témaválasztás (Jours Pales, In Cauda Venenum, stb.). Persze szép számmal akadnak olyan, itthon kevésbé bejáratott nevek is, akik más irányokba fordulnak az ihlet forrásáért. Mindenekelőtt ebben a körben illendő megemlítenem a Nocturnal Depressiont, illetve szövegi szempontból a Blurr Thrower vagy a Les Chants De Nihil sem a bejáratott formulákhoz ragaszkodik. Az utóbbi művészek nem létező kasztjához sorolható a Catacombes is.
A Des glaires et des briques egyébként az időközben trióvá bővült formáció második teljesértékű anyaga. A promó fotó némileg árulkodik a tematika kapcsán, a frontember ugyanis a kezeiben egy borospalackot és egy, a borítóképen szintén helyet kapott kést szorongat. A két fő téma tehát az alkoholizmus és az erőszak. Az utóbbival semmi gond, ha black metalról van szó. Előbbi azonban némileg idegen a műfajtól; bár az is igaz, hogy nincs olyan szélsőség, mely az elmúlt közel négy évtized során valamilyen formában még ne köszönt volna vissza az underground irányzatok valamelyikében. A dolog veszélye azonban abban áll, hogy komolytalanná, netán nevetségessé teheti a mögé felsorakozott zenekart, ám ha kifejezetten ez a célkitűzés, akkor épp a sikeres küldetés záloga is lehet.
Nos, a Catacombes nem csinál magából bohócot, a lemezen ugyanis a hagyományos norvég recept szerinti alapokra építkező fekete fém kapott helyet. A szövegektől pedig könnyen el lehet vonatkoztatni, hiszen nem erőltetik különféle nem kívánatos hangeffektekkel az esetenkénti alkoholgőzös gondolatokat. Antoine és a hozzá 2018-ban csatlakozott társak, vagyis Le Vilain dobos és La Damnée basszusgitáros röviden, tömör szerzeményekben fogalmaztak, a mindössze harmincnyolc perces lemezt pedig két felvezető szerzemény osztja két részre.
A francia-kanadaiak hajlamosak belefeledkezni az énekmentes tekerésekbe. A Catacombes zenéjével a huszonöt-harminc évvel ezelőtti norvég ősök hagyatékát ápolja, a megszólalásuk azonban a kortárs francia formációk többségéhez hasonlóan rendkívül tiszta, mégis ösztönös. Szó sincs maszatolásról, kásás kátrányriffekről. A zene szövete tehát tisztán áttekinthető. A Cathédrale képében akad itt hagyományos, doomos hatású heavy metal szerzemény is, melyhez a levezető rövid száguldás mellett szinte csak az extrém vokál ad blackes színezetet. A Catacombes gyakran alkalmaz félakusztikus megoldásokat is, ilyenek a La Brume bevezetője mellett az említett felvezetők, de az egyes szerzemények közben is előfordulnak váratlan lassulások, melyeket akár post black metalos elemeknek is nevezhetnék. A vágtázó címadó és a Ma Rue ellenben örvénylő fekete fém masszívumok. Az egyes tételek változatos dinamikája pedig nem csak az adott dalokat, hanem a teljes lemezt kiszámíthatatlanná teszi.
A Des glaires et des briques-en határozottan érződik, hogy alkotója széles látószöggel szemléli a black metalt, a norvég alapokra húzandó felépítmény gyanánt bátran merít a rokon alstílusok eszköztárából is. Progresszív black metalnak ugyan nem nevezném a Catacombes második korongját, de kétségtelen, hogy az összképnek érzékelhetően egyéni íze van.