Augusztus 19-e óta idestova bő két hónap telt el. Ekkor jött ki a Five Finger Death Punch (vagy röviden 5FDP) kilencedik albuma, az AfterLife, és ennyi időnek bőven elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy minden érintett fél kialakítson magában valamiféle képet róla. Az élet persze azóta is pezseg a csapat körül, jelenleg Ivan Moody visszavonulási szándékának komolysága ad okot a találgatásra. Az alábbi beszélgetésre az énekessel mindenesetre még a lemez megjelenése előtt, a budapesti koncert ürügyén került sor.
Hadd kezdjem egy személyes élménnyel! Az idei Graspop Metal Meetingen (Belgiumban) arra kérted a közönséget két szám között, hogy mindenki fogjon kezet a mellette állóval.
Ivan: Örülök, hogy emlékszel erre! Rengetegen elsiklanak ám efölött, holott korlátokat dönt le. Nyilván mindenki a fellépő zenekarok miatt van ott, viszont hiányzik az emberek közötti meghitt kapcsolat.
Spontán ötlet volt, vagy rendszeresen visszatérő eleme a koncertjeiteknek?
Ivan: Időről időre előjövök vele. Nem abban a pillanatban villant be az agyamba. Olyasmi ez, amit ritkán sütök el, de amikor elsütöm, annak megvan a miértje. Az európaiak máshogyan viszonyulnak a zenéhez, a művészethez, a kultúrához, mint mi amerikaiak. Az Államokban mindez gyakran válik jelentéktelenné. Hogy miért, azt most ne firtassuk. Ideát az emberek tömegesen rajonganak, élnek-halnak a zenekarokért és a színtérért. Ugyanakkor nem úgy veszem észre, hogy sokan ülnének le és vennék szemügyre a mellettük lévőt, és udvariasan szólnának hozzá: „Jól vagy?” „Kérsz a vizemből?” „Fogjunk kezet!” Inkább a helyért harcolnak egymással. Holott ugyanazt a bandát akarják megnézni bajtársiasságban, egységben, mégis gyakran ez vész el. Ott is tolakodó, lökdösődő, üvöltöző tömeget láttam, és azt próbáltam megértetni mindenkivel, hogy ugyanazért gyűltünk össze. Akár egy család.
Egyik-másik európai bulin már bedobtátok a Welcome to the Circust, a világhálóra pedig – szintén az AfterLife album beharangozójaként – fellőttétek az IOU-t és a címadó nótát. Milyen volt ezeknek a fogadtatása?
Ivan: Nagyszerű. Zoltannal viszont időközben úgy döntöttünk, inkább kivárjuk, amíg megjelenik a CD, és addig nem játszunk róla folyamatosan, mert még nem hallhatják elegen. Jó, az AfterLife nóta négy héten át vezette a listákat, de ami az IOU-t és a Circust illeti, azokhoz bizony kicsit le kell ásni. Persze ezzel sincs gond, csak amikor nagy tömegeknek játszik egy banda, akkor sokaknak kimarad ez vagy az. Így aztán inkább parkolópályára tettük ezeket a számokat, amíg a közönség jobban felkészül rájuk, és amíg nálunk is kialakul a helyük a műsorban.
Ha már Zoltan szóba került, néztétek a Magyarország-USA női vízilabda vb-döntőt?
Ivan: Én nem. Na, nem mintha nem követném, ami a külvilágban zajlik. Viszont vigyáznom kell a hangomra, miközben amint lenyomtunk egy bulit, már repülünk is tovább. Majd ismét koncert, és ismét repülünk… Nem is tudtam mindenre odafigyelni, sőt az elmúlt két napot ágyban töltöttem. Gondolom, ez mindenki számára érthető.
Milyen most a zenekaron belüli hangulat. Nem csupán az új tagokra gondolok itt, hanem a jelenlegi, a járványügyi korlátozások feloldása óta tartó időszakra, amikor végre ismét lehet koncerteket, fesztiválokat tartani.
Ivan: Végtelenül hálás vagyok a zenekarnak. Mindenekelőtt Charlie-nak (Charlie Engen dobos) és AJ-nek (Andy James gitáros). Friss vért és energiát pumpáltak a csapatba. Hihetetlenül feldob, hogy részem lehet ebben. Az elhúzódó covid mindenkit másképpen érintett. Számomra mást jelentett, hogy otthon kell maradnom, hiszen apa lettem. Gyermekeim vannak, a zenekarból egyedül nekem. Addig nem volt lehetőségem rendesen belerázódni a szülői feladatkörbe, és ilyen szempontból a covid, hogy úgy mondjam, előnyömre vált. Ezért volt nehezebb visszaszoknom a turnézáshoz, mint kimaradnom belőle. Azelőtt ugyanis nem tapasztaltam meg, milyen is jó apának lenni, most pedig ez ír felül az életemben mindent. Én soha nem ismertem a saját apámat, ezért is olyan fontos nekem, ha csak egy percet is a gyermekeimmel tölthetek. Lélekemelő. A covid hatásai mindenkinél másképpen csapódtak le, és bizonyára te magad is így látod. Számomra, ha úgy tetszik, a szükséges rosszat jelentette.
Szerinted mi volt a leglényegesebb tanulság, amit az elmúlt bő két évből leszűrhetünk? Meg lehetett-e tanulni átvészelni egy ilyen időszakot, és közben normálisnak maradni?
Ivan: Nos, a normalitás egyénenként mást és mást jelent. Minden azon múlik, hogyan fogják fel a többiek az ember környezetében. A legtöbb ember számára – és erről ezerszer beszéltem már – szerintem az hozta a legjelentősebb változást, amikor a lezárások során ráeszméltek, hogy az élet többről szól, mint a 9-től 5-ig tartó gürizés, ami, úgymond, megadatott nekik. Felismerték, azért melóznak minden nap, hogy fizethessék az autót, amelynek a munkájukat köszönhetik. Hogy fizethessenek az üzemanyagért, amellyel az autójuk elviszi őket a munkahelyre. Az élelemért, amely miatt hazajárnak. A házért, ahol egyébként csak ritkán tartózkodnak… Megváltozott a szemléletmódjuk. Ahogy szerintem a dolgok fontossági sorrendje is megváltozott az életükben. Részben ezért is választottuk az AfterLife címet a lemeznek. Az emberek ugyanis kezdték felismerni, mi is van azon az életen túl, amelyet már ismernek. És ha már több van annál, hát úgy voltak vele, hogy nem akarják hetven-nyolcvan-kilencven éven át másokért húzni az igát, miközben nekik mindezért csak némi kis szabadság jut. Az emberek kezdték felismerni, mennyit érnek, és szellemi fejlődésen mentek át. Az ezzel járó káosz pedig valójában évtizedek óta fokozódik. Hogy őszinte legyek, nem is látom még a végét. Nem csak magára a covidra gondolok itt, hanem az utóhatásaira is. Továbbra is tanulunk mint kultúrnép és mint lények. Ráadásul minden ország más és más. Az Államokat nem tudom összehasonlítani azzal, ami nálatok zajlott, hiszen nem voltam itt. Csak azok nevében beszélhetek, akikkel érintkeztem. Az Államokban a nép szeme felnyílt. Végre olyannak láttunk másokat, amilyenek. Mindenki online nyomult, mert unatkozott és látszani akart, meg kommunikálni. Hirtelen eltűntek a szűrők, nem kellett aggódnunk a mindennapi munkánk miatt. Egyből olyanok lettünk, amilyenek mindig is akartunk lenni. Álarc nélkül láthattuk egymást. Szó szerint. Szóval, mint mondtam, mindenkit más módon érintett ez az egész, de volt előnyös hozadéka.
Neked mit jelent Budapesten fellépni? Milyen volt számodra az első magyarországi koncertetek? Zoltannal ellentétben neked nincsenek magyar gyökereid, és emiatt nyilván máshogyan tekintesz az országra, az itteniekre.
Ivan: Nem evilági élmény volt. Zoltantól hallottam ezt-azt az országról. Elmondta, milyen volt itt felnőni, vagy milyen arcokkal volt kapcsolatban, ám válójában elképzelésem se volt minderről – egészen addig, amíg nem jártam itt és nem láttam, mennyire büszke arra, hogy visszatérhet ide, a saját kulturális közegébe.
Vagyis most már érted, mire büszke, és miért?
Ivan: Teljes mértékben, és csodálatosnak tartom ezt. Amikor Zoltannal megismerkedtünk, ő már áttelepült New Yorkból Los Angelesbe. Vagyis még nem ismerhettem, amikor ez az egész átalakulás lezajlott az életében. A lényeg, hogy láttam, mennyire otthon érzi itt magát Zoltan. Más és más környezetben nőttünk fel. A világegyetem energiája, vagy a vonzás törvénye hozott össze bennünket, nevezzük bárminek, de a legfontosabb, hogy ott láthatjátok őt a frontvonalban, mosolyogva, energikusan... És mindezt szerintem most hatványozottan megkapjátok. Eltörte a lábát, megégett a szeme, és van egy csomó más sérülése is, de annyira izgatott, hogy fikarcnyit sem törődik vele. Nem csak azért, mert harcművészetekkel foglalkozik, hanem egyébként sem. Engem mindig feldob, ha látom, ahogy a saját világában él.
Láttál is valamit Budapestből?
Ivan: Legutóbb igen. Amint mondtam, ma aludtam. Nagy szükségem volt pihenésre, és így is annyira készen van a torkom, hogy alig tudok beszélni. Én nem cserélhetek hangszálakat úgy, ahogy egy gitáros cserél húrt, szóval oda kell figyelnem erre. Sajnos nem is tudtam most szétnézni nálatok. Viszont szeretnék majd a szabadidőmben eljönni Budapestre, hogy képet kaphassak arról, milyen itt az élet. Az országotok valami elképesztően gyönyörű, és szerintem az emberek odahaza mit sem tudnak róla.
Andy James, angol lévén, a tiétektől merőben eltérő kulturális közegből érkezett. Hogyan sikerült beilleszkednie? Milyen új elemet hozott a hangzásotokba?
Ivan: AJ játéka roppant gördülékeny. Az elődje szeretett virgázni, AJ viszont inkább a gondosan kidolgozott témák híve. Igen átgondoltan és kifinomultan játszik. Az Egyesült Királyságból jött, vagyis arrogáns. Ilyen tagságunk még soha nem volt. Jó móka együtt lógni. Belöki, hogy: „Úgy érzem, ma igazi nagy gyökér vagyok.” Mire én: „Bírlak!” Szóval remekül megvagyunk. Itt képviselteti magát nálunk Magyarország, Egyesült Királyság, meg az Egyesült Államok. Ettől lesz olyan izgalmas az egész.
A megszólalásotok védjegyszerű. Ismersz olyan zenekarokat, amelyeknek ti vagytok a legfőbb hatása?
Ivan: Igen. Sok olyan bandát hallunk, amelyek minket követnek, csak ők nem akarják beismerni (nevet). De amíg távolról csodálnak bennünket és teszik a dolgukat, addig nekem ezzel nincs semmi bajom.
Mi a fő célotok az AfterLife albummal? Maradt még kiaknázatlan potenciál a F8-ben, amely a covid áldozatául esett?
Ivan: Na, az fura egy história volt! Amikor berobbant a covid, mi éppen a F8 albumot fejeztük be. Vagyis a covid alatt is jelent meg anyagunk, csak éppen turnézni nem tudtunk vele. Így aztán a lemez hatása is más lett. A rádióban sikerrel futott, a stream oldalakon szintén, az Internet felrobbant tőle, de élőben nem hallhatták a rajongók. A mostani az első turnénk két év után, úgyhogy rengeteg pótolnivalónk van errefelé, és a legközelebbi alkalomra azt tervezzük, hogy teljes egészében eljátsszuk a F8-et és az AfterLife-ot, a régebbi számokat pedig egy időre átadjuk a múltnak. A F8-re rendkívül büszkék vagyunk. Az volt az első lemez a War Is The Answer óta, amelyen józanul dolgoztam. Addig négy vagy öt felvétel során állandóan szétcsaptam magam. Az F8-en végre lehetőségem volt akadálytalanul írni, mélyre ásni és felfedezni a gyökereimet. Így jöttem rá, mennyire szeret engem a zene úgy is, hogy már nem vedelek. Izgalmas élmény volt. Ami az AfterLife-ot illeti, Jason, a volt gitárosunk (J. Hook) már nem vett részt a munkában, Andy viszont igen. Zoltan és én mindjárt a legelején összeültünk a producerünkkel, Kevin Churkóval, és vázoltuk neki az elképzelésünket. Megmondtuk neki, hogy zárójelbe akarunk tenni mindent, amit eddig csináltunk. Nem szeretnénk a régi módon dolgozni. Persze meghagynánk a ránk jellemző vonásokat, amilyen Zoltan gitárjátéka, amely számomra a banda fő vonzereje volt, és amelyre szükségem van, de valami újat akartam. Felfrissülést érezni. Elengedni, ahogyan a régebbi albumokat írtuk: „Ó, ez klassz, csináljuk meg még egyszer, és még egyszer!..” Ma is minden nap meghallgatom az AfterLife-ot. Bennünket hallasz rajta, lecsupaszítva. Elhagytunk mindent, ami mögé rejtőzhettünk volna, amit mások szerint csinálnunk kellett volna. Egyenesen a kibaszott lelkünkből írtunk Zoltannal. Ez a legfontosabb az egészben. Mindketten igen széles skálán hallgatunk zenét, és sokféle muzsikán nőttünk fel. Sok az eltérés, de sok az átfedés is. Arra törekedtünk, hogy érvényt szerezzünk ezeknek a hatásainknak, nem akartuk elfojtani ezeket. Nem azt mondom, hogy minden lemezünkön elfojtottuk, de a másik két tag miatt gyakran kényszerültünk kompromisszumokra. Ezúttal nem kötöttünk semmiféle kompromisszumot. Szigorúan abból állt össze az anyag, amit Zoltan és én akartunk beletenni, és az eredmény kibaszott csodálatos lett! Ezt persze nem volna szabad mondanom, és azt kívánom, bárcsak az egóm vezérelt volna, de nem így van! A lelkem szólal meg benne, ahogy Zoltané is. Ettől izgalmas.
Akkor nem is kérdéses, hogy ez a legszemélyesebb 5FDP album.
Ivan: Abszolút így van. A The End nóta lényegében arról szól, ahogyan minden múltbeli tettünkre fátylat borítunk, és újra kezdjük az egészet. A Judgment Day az egyik örökös kedvencem. A legkevésbé sem szokványos, arra te magad is rácsodálkozol, hogy „Ez meg mi a fasz volt?!” És van még néhány meglepetésünk. A Roll Dem Bones is ilyen. Az arról szól, hogy bele kell szarni a világba, mert ha valaminek meg kell történnie, akkor meg is fog történni, szóval lesz, ahogy lesz, vágjunk bele!.. Rengeteg nótában csupaszítottuk le magunkat ezen az albumon.
Az 5FDP mára szépen kinőtte magát. El tudod képzelni, hogy akár fő műsoridőben játsszatok ezentúl a nagy fesztiválokon? A Graspopon is közvetlenül a Judas Priest előtt léptetek fel, ami nem akármilyen pozíció!
Ivan: A következő lépés az lenne számunkra – és úgy gondoljuk, ki is érdemelnénk –, hogy főbanda legyünk ezeken a fesztiválokon. Megharcoltunk ezért, elég régóta nyomjuk már. Nem szeretem számadatokkal fényezni magunkat, de a stream oldalakon mindenkit magunk mögé utasítunk. Kivéve persze a Metallicát… És a rajongók mindenütt eljönnek megnézni minket. Százezren vannak egy-egy bulinkon, amit nem is tagadhat el tőlünk senki! Szóval meggyőződésünk és véleményünk szerint kivívtuk magunknak a jogot ahhoz, hogy fő fellépőként legyünk ott. Elutasító válasz nem létezik számunkra! Figyeljük a pályatársainkat. Ott a Slipknot, az Avenged Sevenfold, a Shinedown, a Korn, akikkel együtt nőttünk fel, csak még nem értünk oda melléjük főzenekari státuszba. Tudom, ez ütközhet a magánéletemmel, de akkor is az a tervünk, hogy változtatunk a helyzeten, és elérjük, hogy főbandaként tiszteljenek bennünket az emberek.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
