Igazán nem szeretnék tippelgetni arra, hogy alapesetben – azaz ha nincs előzetes regisztrációhoz kötött ingyenes belépés – miként alakul ennek a hamisítatlan régisulis euro metal partinak a látogatottsága abban a mostani faramuci helyzetben, amikor egyszerre tombol a brutális válság és dübörög a rég látott léptékű koncertdömping. Meg kell hagyni, az esemény előtt néhány nappal bedobott ötlet felhúzta a nézőszámot: nem kellett összepréselődve állnunk, de így is olyan közönség gyűlt egybe a BrainRage Over Europe 2022 turné (a „Rage Against the Brainstorm” elnevezés kissé perverz lett volna, azt hiszem…) budapesti állomásán, amilyet ezek a szép múltú német formációk megérdemelnek.
Emlékezhetünk még azokra az időkre, amikor mind a Rage, mind a Brainstorm igen sűrűn, vagy legalábbis rendszeresen fordult meg nálunk, és a rangos külföldi nyári fesztiválokon ugyancsak könnyen beléjük futott az ember. Jómagam is sokszor láttam-hallottam őket, mígnem kábé az előző évtized elejétől elkerültük egymást. Akkoriban egyik társaság sem a legdicsőségesebb alkotói korszakát élte, Peter „Peavy” Wagner körül ráadásul épp lecserélődött a teljes zenészgárda… A szünet megtette a hatását, mert olyasmi hangulata volt az estének, mint amikor rég látott cimborákkal találkozom újra.
A Tri State Cornert, amelyben Vassilios „Lucky” Maniatopoulos énekel, sajnos lekéstem, így emberünket már a dobok mögött vehettem szemügyre a Rage színre lépésekor. Pusztán a kort és a katalógus terjedelmét tekintve egyértelműen nekik kellett volna később játszaniuk, de ha az iszonyatosan megpotrohosodott Peavynek nincs ellenére a szitu, akkor mi se csináljunk ügyet ebből. Nem szólva arról, mennyire kiéheztem már élőben az olyan lendületes power / speed metalra, amelyben Wagner úr ma is élversenyző, főleg ha megfelelően működnek nála a kreatív energiák. Márpedig a legutóbbi album, a Resurrection Day címadójában megfelelően működnek, a Don’t Fear the Winter pedig aligha szorul itt bemutatásra. Ezzel együtt nem az állandó gyorsulásról szólt a sztori, hanem a változatosságról és a történeti áttekintésről. Azért nem a szokványos értelemben vett „best of… jellegű program” kifejezést használtam, mert a bandának viszonylag kevés a kötelezően műsoron tartandó slágere.
Remek nótája annál több van. Peavy sok irányban kísérletezett az idők során, ám veszélyesen éles kanyarok és vállalhatatlan elhajlások nélkül. Legszínesebb, zeneileg legtartalmasabb periódusuk vitán felül Victor Smolski tagságával esett egybe. Ennek az érának a visszahozatala a mai, hosszú idő után ismét négyesben játszó Rage napirendjén sem szerepel – a Great Old Onesnak és a Straight to Hellnek persze külön örültem –, a korai sebesség-orientált vonal reprodukálására vagy akár némi groove-os modernkedésre (Let Them Rest in Peace) viszont tökéletesen alkalmas a jelenlegi felállás.
Ami azonban legalább ennyire fontos: pazar, oldott hangulatban muzsikált a brigád. A góré azt sem vette rossz néven, hogy olykor Jean Bormann gitáros (aki a vokálozásból szintén kivette a részét) konferált helyette, jókat viccelődtek is egymással. Érdekes, hogy legtöbbször nem Budapestként, hanem Barba Negraként szólította meg a nagyérdeműt az öreg, majd hirtelen rájött, nem teljesen tiszta neki a hely nevének jelentése. Szerencsére valaki gyorsan felhomályosította. Hamar lepörgött az együtténeklős Higher Than the Sky-jal lezárt dühöngés, amelynek én egyedül a hangzásába tudnék belekötni, az tényleg lehetett volna tisztább.
A Brainstorm szintúgy klassz bulit tolt, ráadásul náluk a sound is összeállt. Az ő irányukban akkor kezdett csökkenni az érdeklődésem, amikor az első lemezek amerikai beütésű, zsigeri zúzdáját fokozatosan kezdte felváltani a himnikusabb európai power metal. Egy idő után úgy voltam vele, hogy ezen a vonalon elmondták nekem, amit elmondhattak… Mivel azonban túlnyomórészt az utolsó két album (Midnight Ghost és Wall of Skulls) került terítékre – miközben a 2003 előtti korszak kompletten irattárazva lett –, bőven volt alkalmam elmélyedni az ötös mostani munkásságában. Nyilvánvaló, hogy stílusuk és alkotásmódjuk régen becsatornázott mederben hömpölyög, komolyabb hullámokat már nem fognak kelteni, de továbbra is megbízható minőséget képviselnek a színtéren. Mindennek, fájdalom, elkerülhetetlen kockázata és mellékhatása, hogy be-becsúszik olyan ballépés, mint az „önfeldolgozós” The Pyre vagy az én fülemnek már-már söröskorsó-lóbálós, Oktoberfestes gajdolásba átcsapó Glory Disappears. Ellenben a Where Ravens Fly indításként egyből megvett, és a Devils’s Eye, illetve a Ravenous Minds is abszolút időtálló szerzemény.
De még az imént említett két szürkébb pillanattal együtt is átgondoltan felépített, ütemes szettel ajándékozott meg minket a zenekar. A lendületet egyedül a Highs Without Lowsba integrált dobszóló akasztotta meg, az nagyon nem volt a helyén, szemben az idén csatlakozott új bőgős, Andreas Armbruster mutatványával az Escape the Silence elején.
Andy B. Franck énekes már nem csörtet fel-alá a színpadon úgy, mint hajdanán, néha le is ül a kontroll-ládára szusszanni egyet, és erősen kopaszodik. Hangját viszont jól konzerválta, és maradt ugyanolyan barátságos frontember, amilyennek anno megismertük-megkedveltük. A lelkünknek különösen jólesett, hogy nem felejtette el, nálunk énekelte először a tábor az All Those Words főmotívumát. Ha már a Liquid Monster anyagánál tartunk, számomra ezúttal sem ez a nóta, hanem a Worlds Are Comin’ Through hozta el a buli egyik csúcspontját, de ettől még megható volt.
Ha pedig ennyire erős a kötődés a magyar rajongókhoz, akkor valószínűleg nem kell sokat várni a következő itteni koncertre, igaz-e? Ahogy Peavyéket is várjuk vissza szeretettel.
