RockStation

The Cult - Under the Midnight Sun (Black Hill Records, 2022)

Alapvetés?

2022. november 07. - moravsky_vrabec

utms-artwork-3000x3000_edited.jpg

Itt a Rockstation-nél gyakran alkalmazzuk a „visszatérő album” szófordulatot, noha senki sem definiálta pontosan, mekkora szünet után volna jogos. A kultikus (hehe) brit zenekar négy évtizedes pályafutása során már legalább kétszer feloszlott és újjáalakult, a legutóbbi anyaguk pedig hatéves. Szóval maradjunk annyiban, hogy visszatértek, vagy ha úgy tetszik: upsz, már megint megcsinálták.

Ami azt illeti, elég sokat kotlottak az Under the Midnight Sun lemezen. Figyelmes hírszerkesztőnk már jó két éve megírta, hogy készül valami, gondolom, sem a covid, sem a lemezgyártási anomáliák nem segítették a mielőbbi megjelenést. Végül október 7-én bújt elő a minimalista borítóba rejtett nagylemez, amiből kiszámolhatjátok, hogy én meg az ismertetőjén kotlottam az egészségesnél hosszabban. Fura ütemezésben érkeznek a friss anyagok, különösen most ősszel, pont, mint ahogy a vásárlók mennek a kisboltba. Egy ideig senki, aztán meg egymás sarkát tapossák. Így volt ez most a lemezekkel is, kicsit feltorlódott a hallgatnivaló, de egy Cult-írást mégsem lehet csak úgy egy-két belefülelés alapján összefércelni.

A tudomány mai állása szerint két dolog van, ami lehetetlen: Elizabeth Olsenről előnytelen képet készíteni, illetve a Cult zenéjét stílusokba gyömöszölni. A zenekar eleve mozgó célpont ilyen tekintetben, hiszen idővel változtak is, a post punk-tól a pszichedelikus rockig sok mindent mondtak már a zenéjükre. Bármibe is fogtak a ’84-es Dreamtime album óta (ez még fontos lesz), azt mindig biztos ízléssel és stílusérzékkel tették, mégiscsak britek, nem igaz? Nem hallgathatom el, hogy életem első koncertélménye éppen a Cult volt, 1993-ban a Metallica vendégeként léptek fel nálunk. Bálint barátommal együtt, szülői engedéllyel és -felügyelettel tekintettük meg a szeánszukat. Vad volt és hangos, és sokkal lazább, mint az őket követő thrashmetálosok. Mára annyi maradt meg, hogy Astbury többször is őrült lendülettel pörgette a mikrofont a zsinórjánál fogva – gondolom a technikusok alaposan felkészültek az esetleges kontakthibák orvoslására.

Mindig érdekes, hogy mit emel ki a zenekar és a kiadó a sajtóanyagban meg az előzetes hírekben, meg aztán, hogy miket nyilatkoznak a művész urak a kapcsolódó interjúkban. A szokottnál gazdagabb kiadói ismertetőben például megmagyarázzák a lemezcímet (Astbury egy régi finnországi fesztivál hangulatát próbálta felidézni, ahol még éjjel 3-kor sem ment le a nap), és megemlítik Tom Dalgety producert, aki fiatal kora ellenére olyan referenciákat gyűjtött már be, mint a Pixies, a Royal Blood vagy a Ghost. Mesélnek a szövegek mögötti gazdag ihletforrásokról, de ezek felfedezését meghagynám az érdeklődőknek. Végül szóba kerül az is, hogy a lemezt a Rockfield Studios létesítményeiben vették fel, ugyanott, ahol a bemutatkozó Dreamtime albumot is. Mérsékelten érdekfeszítő infómorzsák, a magazinok majd szépen megírják, minden okés. Aztán Ian Astbury – feltételezhetően alaposan „beösszesezve” – az alábbiakat találta mondani az Under the Midnight Sun albumról:

Akik rockrajongónak hívják magukat, azok számára az új lemezünk egy alapvetés. Nem hiszem, hogy van olyan rockalbum a közelmúltból, ami az Under the Midnight Sun közelébe érhetne. (…) Hihetetlen hálát és tiszteletet érzek azok iránt, akik besétálnak egy boltba, és a nehezen megkeresett pénzükért megveszik a lemezünket, vagy eljönnek a koncertünkre és vásárolnak egy pólót. Viccelsz? Én is ilyen voltam, sőt, most is ilyen vagyok. Nagyon nagyra értékelem ezt, nagyra értékelem őket. Pont ezért készítettük ezt a lemezt, mert azt akartuk, hogy a legjobb legyen, a legjobbak közül is a legjobb.

A jó Astbury mester szerénységgel nehezen vádolható, bár az is igaz, hogy aki szerénykedni akar, menjen ferences szerzetesnek, ne rocksztárnak. Ez a fajta lecsupaszított hard rock amúgy is nagyon alulreprezentált manapság, különösen a fősodorban, hát megtolta kicsit a saját szekerüket. Most, hogy körbejártuk az alapvető háttérinfókat, itt az ideje megkagylózni, milyen is a hangulat az éjféli Nap alatt. Bár korábban egy nagyívű albumról szóltak a hírek, végül egy nyolctételes, 35 perces anyag született. Nekem pont ideális a hossz, ismerek olyat, akinek a reggeli nagyrutin (cigi, kaki, kávé – a sorrend tetszőleges) sincs meg ennyi idő alatt.

A korábban már megszellőztetett Mirror nyitja a lemezt, ami mindjárt akkora karakter, hogy szinte ráakaszhatjuk a táskánkat. Megvan az az érzés, amikor csak beszagolsz egy ismeretlen kávézóba (esetleg odasandítasz a pulton levő gépre), és máris tudod, hogy jó-e a kávé, érdemes-e bemenni. Nos, ilyen a Mirror is. Szépen, vastagon szól (nyilván nem ÚGY vastagon, mint mondjuk a Crowbar), a sejtelmes gitárdallam és Astbury földöntúli hangja hívogatóbb, mint bármilyen karamellás pörkölés. „Love, love, love / Forget all you know” – énekli; nem mondhatnám, hogy értem, mire gondol, de a következő refrénnél már én is beszállok.

Akkora ősrock-riffel indít az A Cut Inside, mint egy BMW XM kereke, az pedig nem kicsi. John Tempesta visszhangosított minimál-dobolása segít a hangulatteremtésben. John elsősorban a különféle thrash bandákban bemutatott technikás kalapálással lett ismert, pedig tud ő mást is, a Cult például már 2006 óta veszi igénybe a szolgálatait. Astbury pedig a lemez legragadósabb refrénjét teszi rá minderre. Olyan fostos a dal hangzása (ez nálam dicséret), még az is lehet, hogy élőben vették fel, bár erre utaló infót nem találtam. Az éneknek én mondjuk nekifutottam volna még egyszer, de talán így akarták jelezni, hogy nem polírozzák tökéletesre a végeredményt.

A kimondottan erős A-oldalt a Give Me Mercy zárja, most azt mondanám, hogy ez a dal sikerült a legjobban, nekem legalábbis hosszú időre tábort vert a hallójárataimban – már ami még megmaradt belőlük. Nem esett szó eddig Billy Duffy gitáros teljesítményéről, pedig amellett hogy fő dalszerző, a játékával is sokat tesz hozzá a lemez értékéhez. Az a fajta gitáros, aki nem a frontvonalban villant, hanem megkíván egy kis extra figyelmet, akkor viszont csak pislogunk, miket és hogyan penget.

A másik négy dal valamelyest más karakter: kevésbé ősrock, inkább nagyívű klasszikus hard rock. Lezuhanyoztak, megborotválkoztak a zenészek – ha értitek. A kísérteties Outer Heaven például hiába operál nagyszerű refrénnel, valahogy túl sok minden történik benne, és jó hosszúra is húzták. Vagy itt van a Knife Through Butterfly Heart (micsoda cím), ami hiába teremt különleges atmoszférát, számomra unalomba fullad. Ugyanakkor lehet, hogy valaki más irányból közelít, annak pont ez fog tetszeni. Bele lehet feledkezni, ahogy az utolsó két percben már csak egy instrumentális levezetőt hallunk, ami elhalkul majd visszaerősödik, de amíg az első négy dalt egy jobbfajta rockdiszkóban is el tudom képzelni, addig a második eresztés szigorúan otthon-hallgatós. És el is jutottunk a lemezt lezáró címadó dalhoz, ami az akusztikus gitáros kezdés mellé vonósokat is csatasorba állít. Ez sem emeli meg a pulzusunkat, de ha elővesszük a fülest, ismét meggyőződhetünk róla, mekkora énekes Ian Astbury.

the_cult_2022.PNG

Az Under the Midnight Sun olyan lemez, amit nem lehet röviden, pár szóval leírni. Előfordulhat, hogy a felületes hallgató egysíkúnak találja majd, különösen a második felét. Hiába könnyen befogadható hard rock, mégis időt kér, nem feltétlenül kedvez neki az instant korszellem. Emiatt úgy sejtem, hogy inkább azok hallgatják majd, akik már eddig is ismerték a zenekart. Ők elégedettek lesznek, hiszen tudják, mire számítsanak: a Duffy-Astbury duó sosem készít két egyforma lemezt, de a minőségből sem engednek. Tavaly nagyot szólt (az undergroundban) az Unto Others anyaga, ha esetleg bejött, attól nem áll távol ez a lemez. Akik meg az Alestorm, Powerwolf, Bloodbound vonalon mozgolódnak, nos, ők valószínűleg amúgy sem olvasták idáig ezt az ismertetőt.

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr617969746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum