Az a helyzet, hogy ha legalább részben vissza akarom adni ennek az estnek a milyenségét – és hát ez volna itt a cél, nemde? –, akkor többre mennék a dalok közti átvezető szövegek, sztorizások felidézésével, mintha a számlistát venném végig. Olyan volt a hangulat, mintha egy szűk körű baráti összejövetelbe csöppentem volna (ami azt illeti, nem kevés ismerős jelent meg), ahol a kedélyes beszélgetés aláfestéséül klassz zene, sok-sok régről ismert nóta szolgál. Nyilván az eredeti helyszínen áthatóbb lett volna az exkluzív jelleg, de a Dürer ugyebár kicsinek bizonyult Anneke van Giersbergen akusztikus szólókoncertjéhez. Az oldott, kötetlen atmoszféra viszont nem sínylette meg a váltást!

Harmadszor jártam az Analogban, és már a nyitó produkció kezdésére az általam eddig itt látott legnépesebb hallgatóság gyűlt össze. A kivételesen ének plusz akusztikus gitár felállású Reason félórája a ráhangolódás jegyében telt. Egyes szerzeményeket lerövidítve játszott a duó, és némileg módosított szövegű önátdolgozást is elővezetett, a legutóbbi album címadója pedig úgy is teljes értékű maradt, hogy a lemezváltozat női énekrészeit szintén Dudás Gábor vállalta magára. Még e hónapban komplett csapattal, azaz négyesben tér vissza a fővárosba (S8) a Reason, és őszintén remélem, sokaknak kedvet csinált az eseményhez.

A bevezetőben írtakhoz visszakanyarodva: ha csak annyit regélnék el, hogy kedvenc holland pacsirtánk egy szál gitárral adott elő, mondjuk, Iron Maiden, Foreigner vagy Audioslave dalokat, azzal önmagában aligha tudnám érzékeltetni a buli különlegességét. A Wasted Yearst, az I Want to Know What Love Ist és a Like A Stone-t illik ismerni, a Pink Floyd Wish You Were Here-je és a Leonard Cohen-féle Hallelujah meg úgyszólván általános iskolai tananyag. A lényeg, hogy Anneke hosszasan, egyszersmind megkapóan fejtette ki, amikor csak tehette, miért fontos az életében az adott szám. Gyermekkora óta tartó rajongásának hangot adva külön is méltatta Kate Busht, aki szerinte mostanában visszavonultan él, és esténként alighanem Netflixt néz. Ilyen felvezetés után nem is következhetett más, mint a Running Up That Hill (A Deal With God), amelyet ama bizonyos sci-fi / horror sorozat kapcsán fedezett fel újra magának a világ. Vecna csendben meglapult, Maxine-nek pedig mielőbbi felépülést!..

Pályatársai közül Devin Townsend és Arjen „Remete” Lucassen előtt tisztelgett egy-egy nótával. Nem akármilyen érdem, hogy utóbbit rá tudta venni egy közös turnéra, és naná, hogy emlékeimben megelevenedett a lassan nyolc évvel ezelőtti budapesti fellépésük. Heavy Devy Ih-Ah!-ja alatt a közönség-énekeltetés inkább csak mérsékelt sikerrel ment le, de az még a műsor elején történt, és utána számos dal vége már valóságos népünnepélybe torkollott, amikor a nagyérdemű ütemes tapsba kezdett.

A saját munkásságából hősnőnk ugyancsak bőven válogatott. A tavalyi The Darkest Skies Are The Brightest album hat tétele élőben is felkavaró lelki utazásra vitt – a ledfalon az Agape videójából ismert összekintsugizott porcelánszívet láthattuk –, a My Mother Said előtti konferálás pedig megint csak legalább olyan emlékezetes volt, mint maga a nóta. Szerencsés lehet az a család, ahol a tini korú gyerekkel az a legsúlyosabb probléma, hogy nem pakolja vissza a kaját a hűtőbe…

A hölgy személyiségéről, kisugárzásáról mindent elmondtunk már mi is, mások is. Az önismétlést elkerülendő legyen elég annyi, hogy Anneke tanári módon kommunikál a rajongókkal, mégsincs szüksége ehhez semmiféle leleményes stratégiára. A közvetlen, barátságos légkört ezúttal is hamar sikerült megteremtenie, és onnantól kezdve legfeljebb azon bánkódhatott, hogy szemben a turné addigi állomásaival itt egy göröggel sem találkozott (Georgiából / Grúziából ellenben egy úriember és fia a koncert utáni dedikálásra is maradt), holott tökélyre fejlesztette az „agape” szó kiejtését. Tapsolásra, éneklésre is a maga kedves stílusában bíztatott bennünket.

Nyilván azt sem vette zokon, hogy feldolgozás gyanánt a többség elsősorban The Gathering dalokat vár tőle. Sőt, nem győzött hálálkodni azoknak, akik az 1990-es évektől követik őt. Hajdani zenekarától a Saturnine-t és a Strange Machinest – melynek akusztikus változatán saját bevallása szerint Lucassennel dolgozott – dobta be. A magam részéről ennyi múltidézéssel be is értem.

A legközelebbi alkalmat pedig a ráadásban elpengetett Cloudbusting (ismét Kate Bush) utolsó taktusainak lecsengése óta várom…

FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photographic.hu, további képek ITT.