Az volt a terv, hogy szerkesztőségünk Gábor kollégát delegálja a budapesti The HU koncertre, én pedig három nappal később, pusztán „magánemberként” látogatom meg ugyanazon turné prágai állomását. Aztán pár dolog máshogy alakult.

Gábor aznapra lebetegedett, így ugrott a pesti koncertbeszámoló, én pedig szolgálatba helyeztem magam, mint a Rockstation magazin cseszlovák kihelyezett tagozata. Egy kis szervezkedés árán még egy interjút is sikerült összehozni a The HU zenészeivel, azt is hamarosan olvashatjátok. De előbb nézzük, mit villantottak a mongolok a világot jelentőn, illetve hogy mit keres itt a The Pretty Reckless.

A The HU jelenlegi turnéján vendégzenekar nélkül utazik, míg a The Pretty Reckless a The Cruel Knives-zal közösen. A két, egymástól független körút Prágában keresztezte egymást, és valaki úgy gondolta, miért ne szervezzék a két eseményt ugyanoda. Így végül egy háromzenekaros minifesztivált hoztak össze péntek estére. Mivel a két főattrakció közönsége csak kis részben fedi egymást, összességében egy nagyobb helyen, népesebb publikum előtt játszhattak, és szerintem mindkét zenekar szerzett új híveket az estén.

Ha már cikk lesz róla, érkezzünk időben – gondoltam, így a The Cruel Knives szettje előtt jó negyedóváral már a rettentően lefingott Malá Sportovní Hala fapadlóját tapodtuk. A hely neve annyit jelent, hogy kis sportcsarnok, mert hogy van mellette egy hasonlóan szép állapotú nagy sportcsarnok is. Prágában vannak azért klassz rendezvényhelyszínek, kisebbek-nagyobbak, hát ez nem tartozik közéjük. Komolyan, a lebontás előtti PeCsa ehhez képest a Strahov kolostor könyvtárterme. De mindez mit sem számít, mert hogy (dobpergés) kisüzemi söröket csapoltak, ráadásul emberi áron! 60 CZK egy korsóért, ráadásul rendezvényen, szinte már baráti. Azért nagy szó ez, mert itt a tömegsörök is jók, de valakinek mégis fontos volt, hogy ezen a téren is nyújtsanak valami extrát, ne Gambrinust vagy Staroprament hugyozzon ki az úri közönség az alulméretezett mellékhelyiségekben. A terem hátuljában sorakozott a három kimérés, mire lement a három zenekar, szépen végig is kóstoltam a portékájukat. A mörcs viszont drága volt, ráadásul semmi extra, valaki túlléphetne már a szokásos póló-lemez-pulcsi kötelezőkön. Ha te is így gondolod, írd meg kommentben, mi lenne az a zenekaroslogós ajándéktárgy, amiért hajlandó lennél fizetni, hátha eljut az illetékesekhez is. Ossian-logós uzsonnásdobozt esetleg, vagy egy bluetooth-fülhallgatót, ami magától lejátssza A rock katonáit, valaki?? Na de kicsit elkalandoztunk.

Az előzenekar iránti jófejségem kimerült annyiban, hogy odaértem időre, de kutatásokat nem végeztem a munkásságuk irányában. Lassan felnőttkorba lépő leánygyermekemet kérdeztem, hogy mit kell róluk tudni. Valami boyband – hangzott a válasz; mindig lenyűgöz a fiatalok verbális töménysége. De sokat nem gondolkodtam ezen, mert a The Cruel Knives pontosan kezdett, és már az első perctől kezdve érdekes volt a produkciójuk. Tudvalevő, hogy élőben minden egy kicsit karcosabban szól, ezzel együtt is tetszett a kicsit ősrock, kicsit punk, kicsit fősulis garázsbanda vegyesfelvágottjuk. A fazonok rendesen, de túlzások nélkül megkomponálva, attól, hogy valaki szokott hajat mosni, még nem lesz automatikusan metroszexuális, nem igaz? Érdekesség, hogy a színpadi fények közül csak a kéket használták, ezt pár hete a The Halo Effect is eljátszotta, csak ők a zölddel. Az, hogy britek, már az első felkonf alatt kiderült, Tom Harris énekes akcentusa nem hagyott kétséget. A visítós-szirénázós énekhangja viszont megszokást igényel, elsőre a fiatal Sebastian Bach ugrott be róla. Pontosan fél órát kaptak, ezalatt szépen bemozogták a színpadot, ami széltében hatalmas volt, de mélységében kevésbé, ugyanis a The HU irdatlan dobjai már ott várakoztak mögöttük. A közönség is vette a lapot, majd a banda az esemény legvégén kijött a nézőtérre CD-ket osztogatni – nem hinném, hogy bárki elégedtlen lett volna a produkcióval. Végül a lányom is megenyhült irányukban: boyband, de a jobbik fajtából, ez lett a végső verdikt.

A mongol The HU számomra az idei év egyik nagy meglepetése volt. A Rumble of Thunder lemezük már a második, de az elsővel korábban valahogy elkerültük egymást. Ebben erősen közrejátszik, hogy a folk metal és én nem vagyunk a legjobb barátok, de erről már írtam korábban. A tatárok receptje valahogy mégis ízlik, és ennek egy titka van: rohadt jók a dalaik. Ha egy dal jó, játszhatják felőlem síppal, dobbal, nádi hegedűvel is, ha meg nem jó, a 100 wattos Marshall erősítő se menti meg. Ezt azért tartom fontosnak, mert a The HU „jelenségre” lehet úgy is tekinteni, mint egyszeri érdekesség, mert milyen cuki már, hogy értelmezhetetlen nyelven, értelmezhetetlen hangszerekkel kenik a metált. De meggyőződésem, hogy ennél több van bennük, és ebben a koncert is megerősített. Képesek szórakoztatni, hangulatot teremteni, és ha ennél többet szeretnél, a dalok pozitív üzenete is megér egy elgondolkodást.

A csomag jól működik lemezen, de élőben egyenesen lehengerlő, különösen, ha sikerül bedurrantani a hangosítást, ami nyolc zenésszel, és a dob-gitár-basszuson felül a népi hangszerekkel nem egyszerű. Itt sem sikerült mindig, de nem ment az élvezhetőség rovására. Legyen bármilyen nagy a színpad, a The HU csak két sorban fér el rajta, a nagy mozgolódás emiatt korlátozott. A színpadkép úgy nézett ki, hogy a frontvonalban négy zenész állt, középen Jaya, a zenekar frontembere. Ő elsősorban énekel, a tiszta éneket és a mongol torok-éneket váltogatva. Alkalmanként előkerült egy doromb is, de egy furulya-szerű hangszeren is játszott, amit ők tsuur-nak hívnak. A két oldalán egy-egy morin khuur játékos (kéthúros vonós hangszer, kb. mongol hegedű), akik énekeltek is, valamint bal szélen egy tovshuur-os (hasonló, de ezt pengetni kell), aki háttérvokálozik. A hátsó sorban balról jobbra egy basszusgitáros, egy rockdobos, egy törzsi dobos, aki állva játszott, valamint egy gitáros, aki néha előre sétált szólózni. Na, ezt tessék élőben úgy kikeverni, hogy értelmezhető legyen! Azt a megoldást választották, hogy nem csavartak fel mindent koppra, így a koncert halkabb volt a megszokottnál, cserébe a vonósok jól hallhatók voltak, a furulya azonban sokszor így is elveszett az összképben.

Intróként a Balls to the Wall (Accept) szólt felvételről, majd az új lemez Shihi Hutu dalával kezdtek, ami egy hétperces, lassan építkező, sejtelmes téma. Az a fajta, ahol nem tudod, mikor ér véget a verze és mikor jön a refrén. Nem egy hagyományos rockdal, mégis, hihetetlen lüktetése van, ahogy a két dobos egyszerre játszik. Komoly üdvrivalgás volt a végén, láthatóan sokan jöttek a The HU miatt (is), és a zenészeknek is tetszett a heves visszajelzés. Fele-fele arányban játszottak a két lemezükről, a műsor közepén pedig ott figyelt a Sad But True feldolgozás is a Metallicától. Ezt úgy képzeljük el, hogy nemcsak mongol szöveget írtak neki, de a gitárszólót az egyik vonós játszotta. A fekete album egyik legerősebb dalának amúgy is jó húzása van, de mindez két dobossal megtámogatva parádés volt.

Jól építették fel a 75-80 percet, ügyesen váltogatva a slágereket, a komolyabb témákat és a táncos-mulatós dalokat. Én külön örültem a Triangle-nek, ami a kedvencem tőlük, de nem maradt ki a Bii Biyelgee, ami alatt többen táncra perdültek, a nagy sláger Yuve Yuve Yu, valamint a zárásként eljátszott This Is Mongol, tudjátok, aminek a klipjében quadoznak. Mivel mérsékelten beszélnek angolul, a konferálást alapra vették, de Jaya azért bemondta a dalcímeket és a köszönömöket, sőt, azt is, hogy milyen „awesome” a közönség. És hát az is volt, működött a kölcsönhatás a zenekar és a nép között. Dacára a nyelvi nehézségeknek, átjött egyfajta pozitivitás, jó volt együtt lenni és mosolygós arcokat látni. Nem tudom, meddig tart ki bennük a kakaó, de a The HU most egyértelműen növekvő pályán van, a sikert és a zenét illetően is.

És bár bevallottan a tatárok miatt jöttem, a főattrakció még csak ezután következett, és a The Pretty Reckless műsorát kár lett volna kihagyni. Nem az én tisztem eldönteni, hogy melyikük a „nagyobb” produkció, a Spotify hallgatottság alapján Taylor Momsen-ék vezetnek, bő másfélszeres arányban. Hogy a kb. háromezer emberből hányan jöttek miattuk, azt megint nem tudom, de annyi biztos, hogy rengeteg fiatal volt a nézőtéren, és nagyon sok lány. És jó volt látni, hogy nemcsak a „van baj” kategóriából, hanem olyanok is, akikkel azért le mernék ülni meginni egy kávét. Mindhárom zenekar alapvetően rockot játszik, de annyira másféle módon, hogy ez meglátszott a közönség összetételén. A jövő heti Orbit Culture / Imminence / At The Gates / In Flames bálra mindenesetre homogénebb gyülekezetet prognosztizálok. Tudom, háromezer fő nem a világ (ha volt annyi egyáltalán, a saccolás nem az erősségem), de jó, hogy ennyi fiatalt érdekel a hangos gitárzene. Gyakori toposz mifelénk, hogy a nagyobb koncerteken kábé százéves bácsikák vannak a színpadon meg a nézőtéren is, és mi lesz a szent ügyünkkel, ha ezek kihalnak. Nos, nincs minden veszve, van utánpótlás, fenn is, lenn is.

Vegyes érzésekkel közelítettem a The Pretty Reckless műsorához. Előszöris Taylor Momsent imádom, mert a rockercsaj fogalmának tökéletes szótári megtestesítője. Gitározik, énekel (de még hogyan!), van fazonja, és mindemellé még jól is néz ki. A zene, amit a The Pretty Reckless-szel játszanak, azonban számomra nem több, mint bármelyik amerikai kiabálós tucatrock. Nem fáj, de nem több háttérzenénél. Nekem ilyen a Halestorm is, Isten bocsássa meg gyarlóságomat, vagy Diamante, ha valaki ismeri. De örömmel számolhatok be róla, hogy koncerten ez is működik, különösen, ha olyan frontember (frontasszony? frontlány?) vezeti elő, mint Taylor. Talán nem mindenki tudja, hogy Taylor Momsen gyerekszínészként kezdte a sóbizniszt, legismertebb szerepe Cindy Lou a Grincsből, de játszott a Pletykafészekben is. Az igazi terepe azonban a rockzene, ez az álma, legalábbis a színpadon ezt mondta nekünk.

A mostani turné a tavalyi Death by Rock and Roll album bemutatója, de a különleges alkalomra összeütöttek még egy kiadványt. Az Other Worlds alig egy hete jelent meg, fel- és átdolgozások, vendégzenészek meg akusztikus cuccok vannak rajta. A Harley Darling felbukkanására számítottam is, de sajnos nem került elő. Pedig Taylor olyat énekel a fátyolos hangján ebben a lassúban, hogy még a macskán is pelenkát kell cserélni. A koncerten azonban nem volt lassúzás, a szintén 75-80 percre szabott játékidőbe a húzós-kiabálós témák fértek csak, valamint egy hosszabb hangszeres jammelés. Ben Phillips gitáros fazonja tisztára Piton professzor, ha már a gyerekfilmekről esett szó, hehe.

Az ő műsoruk előtt nem volt se intró, se hangulatfokozónak bejátszott dal, csak besétáltak a sötét színpadra, belecsaptak a Death by Rock and Roll-ba, és onnantól nem volt megállás. Taylor fekete miniruhában, térdig érő bakancsban nagyjából lefutotta a félmaratont az este, pedig néhány dalban ő maga is gitárt ragadott. Hogy honnan ez a végtelen energia, fene tudja, satnya porhüvelyemnek az egy helyben állás is épp elég megterhelő volt ennyi ideig. Ha már lemezbemutató, erősen támaszkodtak a hasonló című új lemezre, de azért megidézték a korábbiakat is. Taylor egy pillanatra sem állt meg, teli tüdőből énekelt és kiabált, hergelte a közönséget. Ő végre kommunikált is a nézősereggel, mesélt a dalokról, énekeltetett minket.

Ez egy nagyszínpadra, többezres közönségre optimalizált előadás volt, annak megfelelő dallistával és pusztító hangerővel. A kvalitásaikat mutatja, hogy tudnak ők mást is, ha kell, akusztikus gitárral vezetik elő a finomabb témáikat, de erre most nem került sor. Lehet, hogy a hangmérnők is inkább a cseh kisüzemi söröket tologatta a potméterek helyett, mert a hangzás kásás és zavaros volt, a nagy darából nehéz volt kihámozni a témákat. Szerintem a kolléga az elején felcsavart mindent tizesre, aztán ment IPÁkat kóstolgatni. De ez nem zavarta nagyon az egybegyűlteket, akit nem ijesztett el a 11.30 utáni befejezés, teljes elégedettséggel távozhatott. Így tettünk mi is, és még a 25-ös villamost is elértük, meg fel is fértünk rá. Láttunk hát három fiatal rockbandát, akik más-más irányból nyúlnak a témához, de mind jók, és a közönség kajálta őket. Nagyon lelkesítő volt.

A körülmények ismeretében talán elfogadható, hogy a képek nem az itt bemutatott koncerten készültek. A The HU képei a budapesti fellépésről valók (a Dürer Facebook oldaláról), a többit meg a zenekarok közösségi felületeiről lopkodtuk.