Olyan metalvihart kavart az U.D.O. a Barba Negrában, hogy azóta is törlöm magamról a fémszilánkokat. Az ikonikus teuton metalossal a nem kevésbé fémszívű Existance tette rendbe a Barba Negra aznap estére odafáradt népét, szóval igazából... Szó nem lehetett a kiszolgálásra. Nézzük csak közelebbről! (Fotók: Barba Negra Facebook)

Először engedjetek meg egy kis sztorizgatást, ha már egyszer blog keretek között megy az oldal. Még valamikor 2003-04 táján Szlovákiában jártunk osztálykiránduláson, ha jól emlékszek, akkor az az utolsó általános iskolás ilyen jellegű kaland volt. Nem tudom pontosan hol, talán Rimaszombaton lehetett (észak-borsodiként reálisnak hat, mint közeli, de keveset látogatott város), megláttam egy újságosnál egy magazint, amiben Korn poszter volt. Nem is kellett több az akkor még a Korn - Slipknot - System of a Down "szentháromságon" vegetáló énemnek, bátortalanul odasétáltam a kis ablakhoz és kikértem a "rockovi magazint". Konkrétan ennyit mondtam, bár lehet magyarul is értett volna a trafikos. Értelemszerűen a poszteren kívül nem sok hasznom volt belőle, hiszen szlovákul azóta is vajmi keveset tudok, de hát ilyen az, amikor még tizenkevés évesen rajong az ember, ugye?

De mi köze ennek a koncerthez, hiszen eddig mindenről volt szó, csak a klasszikus metalról nem? Itt jön a lényeg! Az újságban láttam egy koncerthirdetést, aminek a fotóján egy mokány kis szőke koma feszített bőrruciban, határozott, szigorú, de egyben mégis barátságos tekintettel meredve az objektívbe. Igen, Udo Dirkschneider volt az, a hirdetés pedig az akkori egyik - talán pozsonyi - turnéállomás reklámja volt. Akkor még a "bőrruhás" vonalról igen keveset tudtam, láthatjátok, véletlen sem ezen a vonalon kezdtem, az csak később lépett be az életembe, akkor is bátortalanul, kis adagokban. Azóta sem én vagyok a világ legnagyobb heavy metal rajongója, de valahogy annál a hirdetésnél kapásból szimpatikussá vált Udo (akkor még annyira nem) Papa. Vicces, de akkor még azt hittem, hogy valami szlovák zenész lehet, az U.D.O. nekem annyira "csehszlovákul" hangzott (valahogy a Skodára, Kosicére, és hasonlókra rímelt a fejemben), konkrétan meglepődtem, amikor megtudtam, hogy egy német muzsikusról beszélünk. Mindegy is, a lényeg, hogy ahogy írtam is, hallgatás nélkül totál szimpatikus lett nekem. Nem gondoltam volna, hogy közel húsz évet kell várnom arra, hogy kicsit már több zenei ismerettel a hátam mögött, élőben csekkolhassam a smirglihangú veteránt - nyilván a mondhatni csúszás nem a zenekaron múlott.

Eredetileg az egyik barátommal terveztem a koncertet, de végül csak "szokásosan", egyedül cammogtam el a Barba Negrába (a biztonsági arcok barátságos fogadtatásán azóta is jó értelemben mosolygok, hatalmas pacsi nekik!). Pedig hogy beszéltük a jó Róbert huszárral, hogy Udót egyszer majd látnunk kell... De most így alakult az élet, talán majd legközelebb. Az biztos, hogy amikor láthatóan senki nem akarta a szerkesztőségből elvinni ezt a koncertet, én két kézzel kaptam utána és nem eresztettem. Előzménynek ennyi, lássuk, mit pakolt le elénk a régi Acceptes harcostárssal, Peter Baltesszel érkezett öreg.

Mivel ahogy már jeleztem, ez volt az első U.D.O. koncertem, a dalok némelyikét leszámítva nem tudtam, mire számítsak. Persze az egyértelmű volt, hogy a közönség nagy része inkább a nálam többet látott korosztályból kerül majd ki, így nem lepődtem meg a rengeteg ősz loboncon - már ahol még volt, persze. Jó volt látni ennyi embert a Barbában, bár a csepeli hely eddigi rövidke története alatt azért láttam már nagyobb létszámot is. Nem baj, a hangulat a lényeg, gondoltam magamban és az bőven megvolt.

A hűvöske helyet pedig a már többlemezes, de még mindig fiatal Existance melegítette elő. A négyes nem sokat pöcsölt, igaz nem is volt sok idejük rá. Háromnegyed óra adatott meg nekik az előzenekari szerepkörben, viszont azt rögtön az első pillanattól kezdve iszonyat komolyan vették. Feszített tempóban rohantak át a három nagylemezük anyagának legveretesebbjein, amivel nincs is semmi baj, mivel pontosan így kell ezt. Az ügyes dobalapokra finom dallamos heavy témákat játszó, jó értelemben Iron Maiden - Judas Priest iskolán nevelkedett négyes hamar megvette a közönséget és habár én többször találtam áthallásokat (vagy főhajtások lettek volna a nagyok előtt?), nagyon élveztem az előadást. Külön kiemelendő, hogy nem voltak halálra szívatva valami retek hangzással, végig prímán, érthetően szólaltak meg a gitárok. Egyedül talán a basszusnak adtam volna egy kis teret, de most ez úgymond "belefér". Szegény négy- (néha több) húrosokat rendszerint eltűntetik a sűrűben.

Mi sem példázza jobban a már lassan tizenöt éve zakatoló csapat rátermettségét, hogy a közönség már első kérésre is úgy dalolt, ahogy ők kérték, azaz... Igen, a veni, vidi, vici klasszikus esetével nézünk szembe. Az erő szó szerint sugárzott a színpadról, a közönség meg szerintem egy új, ha nem is kedvencet, de "odafigyelős" zenekart talált magának, már ha eddig nem ismerték volna őket. Mert voltak olyanok is szép számmal. Ráadásul még a merch is aránylag baráti áron volt elérhető a pultban.

Fél óra átszerelés jött, ami ahogy elnéztem, hamarabb is megvolt, de ugye mindig számolni kell az esetleges gikszerekkel. Itt nem volt egy darab sem - a német precizitás, ugye. Viszont nagyot mosolyogtam, amikor az Igorrr egyik dala, a Downgrade Desert szólalt meg a "magnóban". Nem hiszem, hogy túl sokan figyeltek volna rá, de ha mégis, nem gondolom, hogy sokaknak ismerős, ne adj isten tetszős lett volna az a dal. Mindegy, ezt csak egy jelentéktelen intermezzóként szúrtam ide (érdekesebb, mint azt elmesélni, hogy vettem egy üdítőt). Időközben felkerült a nagy U és O a két szélre, a D pedig a dobok mögé. Ahogy pedig feljöttek a zenészek a deszkákra, a képzeletbeli I-re a pont is meglett, onnantól pedig nem volt megállás.

A szalagról bejátszott Udo-féle Mötorhead-feldolgozás után a Prophecyvel kezdett a közel két órás műsor, mely alatt végig ömlött a fém a színpadról. De komolyan, a kohóban nincs ennyi "metal", mint ami itt volt ma este. Azóta is szilánkokban pattintom le magamról az ömlenyeket, haha! Na, de! Ugyebár a Game Over lemez bemutatójáról beszélünk, de mivel a kanyarban van a válogatás, gondolkodtam, vajon hogy lesz összerakva a szett. Végülis a nevezett lemez volt a fókuszpontban, a lista mindegy negyedét kitéve, a többi pedig a mondhatni kötelezőknek maradt. Két kivétellel, mert Budapestnek "szpesölbe" előadták a ráadásban a Midnight Movert és az I'm a Rebelt. Ez azért jóleső gesztus volt, amivel az eddiginél is szimpatikusabbá vált az öreg. De valljuk be, rászolgált a közönség is. Meg hát egy jókedvű zenekar sem árt hozzá.

Meg kell jegyeznem, hogy engem amúgy ki lehet kergetni a világból az "én vagyok a rock", "vérem a metal", meg "metal felsőbbrendűség" témájú szövegekkel, de Dirkschneider mesternél valahogy... Nem is tudom... Neki elhiszem, hogy ő egy olyan mozgó metalgépezet, akinek az ereiben is vér helyett valami folyékony fém folyik. Még a hipermetal szövegek, mint a Metal Never Dies sem hangzanak kínosan tőle, sőt! Ne kérdezzétek ebben a logikát, valószínűleg itt a kivétel erősíti a szabályt, vagy nem tudom. Ki érti ezt? De a lényeg, hogy míg sok zenekarnál fogom az arcomat az ilyen daloknál, itt a koncerten büszkén bólogattam, hogy ez így van! Ez az ember maga a metal, a mozgó fém! Még hetven évesen is úgy hozza a "smirgli" témákat, mintha nem lenne mögötte ennyi év, de ami lényegesebb, a tiszta témákkal sem gyűlik meg a baja egyáltalán. Ez pedig nagyon fontos! Habár nem tűnik egy nagy partiállatnak, ennyi évesen már furcsa is lenne, szívesen leülnék vele beszélgetni egyszer egy kicsit. Tuti tudna miről beszélni.

Persze nem Udo nem egyedül állt a deszkákon, így nem lehet nem kitérni a hangszeres részre. Nem feltétlen a dobok mögött stabilan alkotó Udo-fi, de nem is a már hűséges társnak mondható Andrey Smirnov és a valamivel frissebb szerződés Dee Dammers volt nekem ilyen szempontból a fókuszpontban, hiszen mind matematikai pontossággal, látható örömmel és nem kis lendülettel hozták a témáikat, hanem az erre a turnéra becsatlakozó Peter Baltes. Az énekes volt acceptes kollégája még mindig együtt lélegzik a frontemberrel, ha nincs a pocakos énekes, talán egyedül elvitte volna a showt. A négyhúros mögött olyan örökifjú lendülettel jött-ment a ritkuló, de még mindig tekintélyes hajkoronával ékített nyurga muzsikus, amit tanítani kellene. Nem értem, honnan az energia, de az biztos, hogy jó volt nézni. Még akkor is, amikor a gitárszólók alatt ugyanúgy elbújt a "betűs" panel előtt, mint az ekkor szinte Ozzyra emlékeztető pózba beálló zenekarvezető. Látszott rajta (is, ahogy mindenki máson), hogy baromira élvezté(k) a fellépést, amit a közönség is átvett azzal a szent lendülettel.

A dallista elemzésébe nem mennék bele igazán. A pontos sor ITT TALÁLHATÓ, lényegében minden felcsendült, amit csak kérhet egy egyszeri metalos egy ilyen fellépésen. A hangulat végig fémesen csillogó és kellően odacsapós volt, persze minden nemes értelemben vett német precizitást a fegyvertárba állítva. Hibátlan volt, erőteljes, odacsapós. Ráadásul ugyebár két extrát is kaptunk a megszokott turnés szetthez képest, ami nem kis megtiszteltetés, hiszen a fix szettes turnéknál általában nem szoktak eltérni a tervezettől. Ez az, ami a tényező, ami ténylegesen élővé, emberivé teszi a műsort és szerethetőbbé a zenekart.

Nem is habosítanám tovább a dolgot, a lényeg, ha az irány kedvelője vagy és nem voltál ott, most rághatod a kefét! De komolyan mondom! Már most tudom, ha legközelebb eljön hozzánk Udo papa, biztosan ott lesz a helyem. Csak maradjon még sokáig meg az energia az öregben!

Fotók: Barba Negra Facebook. További képeket ITT találtok.