Imádom a hazai underground zenekarokat! Folyton lehet találni valami kis apró bandát, akik egy időre magukba bolondítanak. Az egész olyan, mint kölyök korunkban az egynyári szerelem a nyaralás alatt. Tudjuk, hogy most lángol, tudjuk, hogy vége lesz, de addig amíg van ki akarjuk élvezni minden egyes pillanatát és totál átszellemülünk. Így voltam most a Hit By A School Bus zenekarral is.
Nem is tudom, hogy Medvét honnan ismerem, mióta ismerem. Valahogy csak az életem része lett. Tudod olyan ez, mint amikor azon kapod magad, hogy otthon van egy váza a polcon. Gőzöm nincs, hogy mikor került oda, de már totál a nappali része és nem tudnám nélküle otthonosan érezni magam. Szóval Maci egy biztos köpős pontja az életemnek, hiszen ugyanúgy utálja a hivatalokat, mint Én és nyíltan hangot ad a véleményének dühből. Igazi aranyember! Mit is várhatnék egy ilyen frontembertől, ha nem egy tökletépős gyors anyagot.
Már az előző anyag borítóján is megakadt a szemem, de azóta a zenekar megint egy hatalmasat lépett előre. A rajzfilmszerű, SZÍNES, tarka borító nekem iszonyatosan bejön. Azon sajnálkozom, hogy vinyl nincs belőle, mert olyan szeretettel tudnám nézegetni a borítót azalatt a tíz perc alatt, amíg tart az album. Igen, öt dal és nincs teljesen tíz perc sem, szerintem. De ettől működik, ettől jó az EP. Ahogy már a másik politikailag nyíltan, kritikusan állást foglaló Beerzebub-tól megszoktuk, úgy itt is egy remek hazai politikus beszéddel indul az anyag. Hurrá! Aztán jön a lábacska az arcunkba az A Kick In The Face személyében, ahol némi intró után Medve mély, öblös hangja kezdi el bejárni a hallójáratainkat. A gitártéma tök egyszerű, már valahol , hasonló helyzetben hallottuk is, de itt nem a nagy megfejtésekre kell hagyatkozni, hanem sokkal inkább az érzelmekre. Azok közül is, a haragra, a dühre és nem mellesleg a reményvesztettségre, ami árad az egész anyagból. Izmos lábdob, a dal közepén kellemes kiállás, nyakat mozgató szerzemény, aminek a végére még egy csordavokál is odafért. Amúgy ez a kicsivel több, mint három perces szerzemény az anyag leghosszabb dalocskája. Ahogy szépen kibontakozik az arcba csapódó lábikó a Subhuman úgy nem totojázik az emberrel, hanem egyből a képébe talál. Gyors, gusztustalan, tompított gitár riffelés, csakis és kizárólag down picking technikával, ami eme rövid idő alatt átcsap egy klasszikus metal témába, ami amúgy így ebben a közegben totál érdekes. Ilyet utoljára a Crippled Fox csinált itthon, az utolsó albumán, ebben a közegben. Imádom. A lendületből a Burn 'em All sem vesz vissza, de ennyi idő alatt nincs is lehetősége, hogy visszavegyen. Maci elmondta, hogy a körülmények arra adnak lehetőséget, hogy lassú doom, kesergős nótákat írjanak, ők azonban még sem ezt teszik, de ebben a dalban azért van egy kis doom riffelés a vége felé, ami kimondottan jól áll a szerzeménynek. Oké, nem egy lassú cucc így sem, de önmagukhoz képest visszább vesznek jócskán! A Life Is Not Fair pedig az élet nagyigazságaival foglalkozik. Semmi sem fair. Mocskos, két lábdobós, korai Sepultura hangulatot idéző szerzemény, azzal a különbséggel, hogy ez jól is szól!
Sokkal többet nem lehet elmondani az anyagról. Menjetek és nézzétek meg, ahogy a srácok élőben veretik. Kövessétek őket a Facebookon, hallgassátok az anyagukat! Blöööeh!
Béke, Szeretet, Metal
