Úgy néz ki, az In Flames egy darabig elkerüli Magyarországot, ugyanis a most zajló turné nem ér el hozzánk, a jövő évre tolt bulikát pedig éppen a napokban mondták le. Kiküldött tudósítóként azonban beszámolhatok a prágai koncertről, hiánypótló jelleggel.
Egymást érik a nagy covid-leállás miatt eltolt, pótolt, stb. koncertek, így eshetett meg, hogy alig 5 nap különbséggel ismét a Malá Sportovní Hala felé vettem az irányt. (A múlt héten a The HU és a The Pretty Reckless celebrált egy co-headliner estét, ITT el is olvashatod, milyen zsír volt.) A múlt heti cikkben már rinyáltam eleget a helyszín lepusztult jellege miatt, ezt most kihagyom, nyilván nem lett jobb. Másodikra persze már nem olyan sokkoló, a gyors beengedés után szinte régi ismerősként köszöntött a dohos nagyiszekrény-szag. Szerencsére a baráti áron mért kisüzemi söröket is elhozták, sőt, most koktélokat is kevertek. Nem tulipán-pohárba, színes napernyővel, de akkor is.
Amikor kijött a Nija lemez, nagyon bekattant nálam az Orbit Culture, pedig nem mondhatnám, hogy a hörgős zenék felkent prófétája lennék. A belépőjeggyel a család lepett meg, mert tudják, hogy hajlamos vagyok ellekvárkodni a koncertlátogatást, majd utána jammerolni, hogy hát igen, mégis el kellett volna menni. Pedig a hangos zene gyógyít, és ha egyszer elmúlik a koncertdömping, nem lesz ám minden héten karácsony. Már a jegy birtokában kiderítettem, hogy az Orbit Culture egy négyes pakk előzenekaraként, az In Flames zászlaja alatt érkezik, majd azt is, hogy a svéd hörgőmorgók kamionjai nem merészkednek a Lajtán túlra. A látogatásom így hivatalos jelleget öltött, sőt, szeretett főszerkesztőnk egy Orbit Culture interjút is leszervezett nekem, amit nemsokára szintén olvashattok majd.
Volt már úgy, hogy a teljes csomagból a nyitózenekar érdekelt a legjobban (pl. a The Halo Effect nemrég), most is ez volt a helyzet. Nagyon meg akartam nézni a fiatalokat, hát persze, hogy aznap nem tudtam időben elszakadni az irodából, és persze, hogy aznap volt Prága közlekedése még a szokottnál is kaotikusabb. Étlen-szomjan, 5-6 perc késéssel estem be a tetthelyre. Pontosan kezdtek (nyilván), Niklas és barátai már javában gyalultak a színpadon. A nemrég kiadott Vultures of North végső taktusaira foglaltam el állásaimat, viszonylag közel az eseményekhez. Majd következett a zenekar eddigi munkásságának ékköve, a North Star of Nija. Abban a pillanatban szállt el minden gondom, igazi ajándék volt ez.
Richard Hansson gitárja az egészségesnél halkabb volt, és nyilván nem a nyitóbanda fog a legpengébben megszólalni, de ezekkel együtt is meggyőző volt a mutatvány. 25 perc volt a kiutalt játékidő, és mivel hosszúak a dalaik, csak öt tétel fért a műsorba. A mozgást behatárolta, hogy csak egy keskeny sáv állt rendelkezésükre a színpad elején. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a többi csapat felszerelése már ott volt mögöttük, legalábbis egy része. A srácok néha helyet cseréltek, kommunikáltak a közönséggel, és örömmel láttam, hogy azért voltak, akik ismerték a dalokat. A Strangler alatt már ment a Get out, get out, get out kórus. A tavalyi EP húzódala, a Flight of the Fireflies következett, azzal a hihetetlen kiállással a végén, nagyon működött élőben is. Végül a Saw szolgált búcsúzóként, az első dal, amivel már kezdték megismerni a nevüket az undergroundban. Fognak ők még hosszabb műsort is játszani.
A rövid átszerelés alatt gyorsan meglestem a mörcsöt. Gyakori toposz vekengeni a magas árak miatt, de ezt most ugorjuk. Nyilván a C&A-ban nem 1000 korona egy póló, de egyrészt így tudod támogatni a szeretett zenekart, másrészt nagyon sokan nagyon durva jutalékot sápolnak le, mire valamennyi eljut a zenészekhez. A szokásos cuccokon felül most volt felvarró, kitűző, meg spéci formátumú bakelit is, az In Flames meg annyiféle pólómintát hozott, hogy össze se tudtam számolni. És már jött is az Imminence szettje.
Így jár az, aki nem készül fel rendesen a zenekarokból: engem hidegzuhanyként ért, hogy az Imminence-ben HEGEDÜLNEK a vérhányás mellé. Hogy szüksége volt-e a világnak erre, azt nem én fogom megmondani, de legalább ilyen is van már. Az öttagú zenekar felállása ezt leszámítva a hagyományos dob, basszus, két gitár, ének, csak éppen Eddie Berg énekes helyenként prímás feladatkörben is munkálkodik, már amikor nem ugrál vagy rohangál a színpadon. Az öltözéke pedig a következő: sötét nadrág, hosszú ujjú ing szépen betűrve, és hózentróger.
Ha nem is drasztikusan, de azért kilógtak a felhozatalból, a másik három társulat kevésbé forradalmian közelít a fémzenéhez. Ha nagyon címkézni kell, inkább a metalcore stemplit nyomnám rájuk, Eddie hegedűje pedig éppen annyi egyediséget kölcsönöz nekik, hogy valamennyire kitűnjenek a szubzsáner nem éppen változatos mezőnyéből. Ha az Orbit Culture hatperces dalmonstrumait, vagy az In Flames nem evilági szólóit veszem alapul, azért azokhoz képest az Imminence kevésbé agyas, de ez nem az ő hibájuk, hanem a műfaj adottsága.
Gyakran nyúlnak a hatásvadász kiállás, majd berobbanás eszközéhez, Eddie pedig a létező összes hangszínen énekel, a hörgéstől a visításon át a tiszta dallamokig. Erősen támaszkodtak a modern kütyük segítségére is, ami nemcsak samplerek, de egy kis gépi háttérvokál formájában is megmutatkozott. A közönség jól vette az adást, egyszer még egy spontán circle pit is kialakult. Látszott, hogy már nekik is van valamekkora táboruk, volt pár Imminence pólós koma a tömegben, páran a szövegeket is énekelték-acsarkodták. A koncert vége felé Eddie egy hegedűszólót is játszott, majd a Temptation című dallal fejezték be a bemutatót. Eddie megköszönte, hogy itt voltunk és támogattuk az élő zenét, és megígérte, hogy hamarosan felbukkannak a merch környékén. Az este leginkább energikus koncertjét adták, sokszáz kalória égett el abban a szűk fél órában.
A junior tagozat után a legendák következtek, de nekem a backstage-ben volt jelenésem. Az Orbit Culture teljes legénysége várt az öltözőjükben, nagyjából akkor kezdtük az interjút, amikor az At The Gates a húrok közé csapott. Még éppen hallottam, hogy a legújabb album nyitódalával, a Spectre of Extinction-nel kezdtek. A csapat rajongóit ezúton követem meg, de ennél többet nem tudok mondani a koncertről. Mire visszakeveredtem az interjú után, már csak pár pillanat volt hátra a rövid, háromnegyed órás szettből, majd egy hosszan kitartott gitárgerjesztés után hirtelen levonultak. Velük kapcsolatban a közelmúlt legfontosabb híre, hogy a Björler tesók ismét együtt zenélnek, miután Anders Björler gitáros újra visszatért. Így minden esély megvan rá, hogy a következő lemez valamelyest változatosabb lesz, mint a The Nightmare of Being. Nem is nagyon erőltették azt az albumot, a program csaknem fele a Slaughter of the Soul anyagról volt, ha hihetünk az internet nagy, közös tudástárának. Pedig elhallgattam volna még Tomas Lindberg rikácsolását, de ez most így alakult.
Inkább valami harapnivaló után néztem, mert már ott tartottam, hogy bármit, csak ehető legyen. Tüzet oltani foslével is lehet – tartja a mondás, ezt hajtogattam, miközben azzal a hotdognak csúfolt valamivel birkóztam. Leöblítettem egy jó Mirindával, hadd küzdjenek odabent, aztán mentem is vissza a nézőtérre, hogy jó helyről nézhessem a főattrakciót.
Jól mutatja, mennyire a feje tetejére állt a zeneipar, hogy az In Flames az új lemezük megjelenése előtt nyomja le az amerikai és az európai turnéját is. Gondolom, ment a sakkozás, mit hova tologassanak, aztán így adta ki. Ha már nem volt mit bemutatni, hát nyomtak egy olyan besztofot, hogy attól koldultunk. Összesen 11 lemezt idéztek meg, közte az első ötöt időrendi sorrendben. Igazán rajongóbarát megközelítés, nem is volt hálátlan a saccra 3500-4000 néző.
Ők már a teljes színpadot belakhatták, kellett is, mert hatan voltak fenn, és a fények nagy része is onnan vette el a helyet. A frontvonalban a húrtépők, valamint Anders Fridén énekes, aki továbbra sem adja fel ezt a kamionsofőr fazont, de ezt leszámítva jó formában volt. A hátsó sorban nekünk jobbra Tanner Wayne dobos, balra pedig egy billentyűs-sampleres (Niels Nielsen lenne a tippem) foglaltak helyet. Niels egy futurisztikus állvány mögött állva játszott, ő felelt az effektekért, bár ezek sokszor elvesztek az amúgy tiszta hangképben. Vetítés, ilyesmi nem volt, de rengeteg lámpát installáltak, amik nemcsak fentről világítottak, de oldalról meg hátulról is. Érződött, hogy rendesen megkomponálták a látványt, ezek a szuper lámpák tényleg az összes létező színben és formában világítottak. A legtöbbször kifelé a közönség irányába is, amitől sejtelmes ködbe burkolóztak a zenészek, mi meg majdnem megvakultunk, köszi szépen, hehe. Emiatt a mobillal fotózás is kihívás volt, de legalább jobban figyeltünk a zenére.
Az első három dalt gyorsan ledarálták, majd egy kis szusszanásra megálltak, ami alatt spontán In Flames – In Flames kórus alakult ki, amiben tényleg mindenki részt vett. Anders meg is lepődött, majd azt mondta, hogy most már kussoljunk, mert még kurva sok dalt kell eljátszaniuk ma este. Persze nem fogadtunk szót. Anders amikor éppen nem teljes testtel befeszülve rekesztett, akkor jó sokat konferált, a legtöbbször viccesen. Érződött, hogy jó passzban van, és így a turné elején tele is volt energiával. Amikor végre alábbhagyott a skandálás, elmondta, hogy most egy időutazásra hívnak minket, és megidézték az első öt albumot, mindegyikről egy-egy dallal, így sorban. És mit játszottak az elsőről? A Behind Space-t, a kedvenc In Flames dalomat! A „régen minden jobb volt” tábor is megkapta a magáét, én meg olyat headbangeltem, hogy azóta is érzem. A pergő úgy hangzott, mintha egy petárda robbant volna fel minden leütéskor. Körbesvenkeltem a nézőkön, és tapintható volt a lelkesedés, még az egyik hangmérnök is ott tombolt az elkerített keverőpult mögött. A retró blokkot az Only for the Weak zárta, amit Anders viccesen úgy vezetett fel, hogy eddig a közönség ötből ötösre vizsgázott, de a most következő dalnál ötből hat legyen, különben sosem játsszák többet, mi meg majd nézegethetjük a Youtube-on. A mellettem levő lány még hátizsákkal együtt is ugrált közben. Utána újabb euforikus In Flames – In Flames kórus jött, én meg azon agyaltam, hogy mondjuk egy Sanguisugabogg koncerten vajon mit skandál a nép? És még csak a program felénél jártunk ekkor. A jövő februárban érkező Foregone lemezről is kaptunk kóstolót, a címadó dal képében. Nagyjából ez volt a felkonf:
Talán tudjátok, hogy jövő év elején új lemezzel jövünk. Én már hallottam, és kibaszottul zseniális lett. A következő 10 évre az lesz a legjobb barátotok.
Végül mind a három előzetes dalt eljátszották a Foregone címre keresztelt új albumról, szerintem megállták a helyüket a régiek mellett. Eleve érezhető, hogy a dallamos death metal most újra erőre kapott, és semmi akadálya, hogy megint az In Flames legyen a folyamat zászlóvivője. Anders nem volt kevésbé beszédes a koncert hátralevő részében sem, felszabadultan szórta a poénokat. Én a figyelmemet azonban inkább Björn Gelotte gitárosra irányítottam, no nem a lassan Kirk Windsteint idéző szakáll-installációja, hanem a mesés szólói miatt.
Bő másfél óra után a Take This Life lett a befejező tétel, nem húzták az időt holmi ráadás előtti közönség-hergeléssel. Inkább még egy utolsó beszédet intézett hozzánk a jó Anders: nagyon megköszönte, hogy ennyien eljöttünk ilyen nehéz időkben, külön-külön megtapsoltatta az előzenekarokat is, majd azt mondta, hogy legyünk kedvesek, barátságosak, és terjesszük a szeretetet, mert a világnak most arra van szüksége. Hát, nem pont ezt vártam egy death metal zenekartól, ettől még teljesen egyetértek vele. Nagy ováció mellett vonultak le, én még gyorsan visszaváltottam a betétdíjas műanyag poharat, és debil vigyorral az arcomon elsétáltam a villamosmegállóba. Remélem, a megfelelő menedzserek és promóterek hamarosan egymás tenyerébe csapnak majd, és a magyar közönség is megtapasztalhatja a hörögve terjesztett szeretetet. Ránk férne.
Fotók: Lányi Kristóf, valamint a zenekarok Facebook és Instagram oldalai. Némelyik kép nem a koncert helyszínen készült.
