Végre eljutunk oda, hogy a korlátozások miatt korábban elhalasztott nemzetközi turnék hazai állomásait néhány kivételtől eltekintve lassan kipipálhatjuk. Ezúttal az északi dallamok híveinek fordult kedvezőbbre a széljárás. /Fotó: Clem.dx3 for MeloLive.fr, a fotó nem a helyszínen készült és a Finntroll facebook oldaláról való/

Sok más, régóta várt zenekarral egyetemben idén végre a Finntroll is útjára indulhatott, hogy illőképpen megtúráztathassa 2020-ban megjelent Vredesvävd című nagylemezét, melyre potom hét évet kellett várnia a hallgatóságnak. A portya jelentőségét nagyban fokozza, hogy vendégként a máig kuriózumnak számító, 2009-ben alakult, izlandi Skálmöld és az első lemezével 2011-ben debütált, idén pedig negyedik megjelent, Voices in the Sky albumát népszerűsítő, melodikus death metalt pagan elemekkel ötvöző finn Brymir is csatlakozott 

Miért is érdemes időben érkezni?

Aki rendszeresen jár nemzetközi klubkoncertekre, bizonyára többször tapasztalta, hogy a 3-4 zenekaros eseményeket ügyesen szervezik úgy, hogy a turnéra összehozott bandák rajongó bázisa nincs átfedésben. Ezúttal viszont sikerült végre úgy belőni, hogy a három fellépő annak ellenére is passzol egymáshoz, hogy nem feltétlenül azonos műfaji keretek között mocorognak. Utólag belegondolva keresve sem találhattak volna ennek az estének jobb felvezetőt, mint az igencsak hangulatos és kellően tökös produkcióval bemelegítő Brymir-t. 

Jómagam, bár hallottam már erről a névről, de valahogy soha nem kerültek eddig a fókuszomba, pedig nagyon is érdemes odafigyelni rájuk. Számomra is meglepő módon már az intróval sikerült felkelteniük az érdeklődésemet és hamar azon kaptam magam, hogy rendesen beindult a fejbiccentő izmom. 

Viktor Gullichsen énekes-frontember remekül vezényelte a showt és annak ellenére is végig szimpatikus tudott maradni, hogy sikeresen ellőtte a “nyilván még sosem hallottuk” Hungry in Hungary poént, amiért barátok között is egy hirtelen mozdulattal az elkövető képébe nyomott tejfölös-fokhagymás lángos lenne a méltó jutalom. 

A Brymir a death metal dallamosabb vonalát preferálóknak, vagy úgy általában a jóféle finn metal kedvelőinek erősen ajánlott hallgatnivaló, ami élőben is nagyon működik, és rendesen bemozgatta a közönséget azzal együtt is, hogy a jelenlévők többsége nyilván nem rájuk váltotta meg a belépőjét. Óriási pozitívum, hogy bár minden stílusjegyet megvillantanak amitől ez a műfajt szerethető, mégsem fordulnak át klisébe. Remélem, legközelebb már headlinerként térnek vissza hozzánk.

A lélegző őserő

A tradicionális gyökerekből merítő északi folk metal, vagy ha úgy tetszik viking metal kifejezések hallatán az átlag földi halandó a mitológiai témákat feldolgozó tartalmi elemek mellett leginkább az Amon Amarth koncerteken megszokott színpadképre, korhű öltözetben csörtéző statisztákra, és Wagner operákat idéző drámai magaslatokra asszociál. 

Nos, ezeket a sztereotípiákat egy Skálmöld koncert esetében egy laza mozdulattal kukázhatjuk. Röviden összefoglalva ennyi történik: Látványos díszletek és egyéb parasztvakítás nélkül felvonul a színpadra egy hatfős társaság, melyből a fronton helyet foglaló Snæbjörn Ragnarsson és Björgvin Sigurðsson első ránézésre úgy fest, mintha egy átlag keddi munkanapon beiktatott cigiszünet alatt a raktárvezető és az IT-s fickó úgy döntene, hogy meló után jó ötlet leugrani egy próbaterembe és véletlenül a Barba Negra színpadán landolnak. Ehhez képest magától értetődő természetességgel, egy mesterien felvezetett, ősrobbanással felérő koncertélményt tolnak a tisztelt publikum arcába.

Fotó: Árposz

Jómagam azon szerencsések közé tartozom, akik régi ismerősként üdvözölhették a Skálmöld legénységét (legutóbbi velük kapcsolatos élményemről ITT olvashatsz) és bevallom, számomra ők jelentették az egyetlen motivációt, hogy hulla fáradtan a saját zenekarom koncertjének másnapján elvonszoljam magam a kék sátorba. 

Próbálom mellőzni a korábbi Skalmöld beszámolómhoz köthető önismétlést, de van ami nem változik: 

A Skalmöld legszimpatikusabb vonása számomra továbbra is az, “hogy nem egy tag viszi el a balhét, hanem mindenki tisztességgel kiveszi a részét a műsorból. Björgvin Sigurðsson gitáros / énekes és az erősen rendszergazda külsejű, ám mégis tekintélyt parancsoló Snæbjörn Ragnarsson basszer / énekes tökéletesen vitték a front szerepeket, szélen két további gitárossal a kattant vikingre hajazó és rendkívül félpucér Baldur Ragnarssonnal, és a tipikus metal arc Þráinn Árni Baldvinssonnal. Persze nem feledkezhetünk meg a pofátlanul jó és nem utolsó sorban a műfajhoz illően autentikus ének dallamokat hozó Gunnar Ben billentyűsről és természetesen a…dobosról Jón Geir Jóhannssonról sem, aki rendesen meg is kapta a maga köszöntését…”

Nagyon ritkán találkozok olyan bandával, akikről üvölt az ösztönösség. Mint egy természetes szervezet, valami láthatatlan szállal összekötve együtt lélegeznek a színpadon. Bár a zenéjük nem egy bonyolult matematikai feladvány, mégis olyan komplex egységet alkotnak, ami már túlmutat a tudatosságon és bármilyen betanult koreográfián. 

Nyilván nem véletlen, hogy a zenekar fele mezítláb lép színpadra és az sem, hogy a basszusgitáros Snæbjörn Ragnarsson (egy ponton még mikrofon nélkül is) olyan dinamikával képes énekelni, amit leginkább egy sámántól várnánk. Arról már nem is beszélve, hogy úgy képesek megmozgatni az energiákat, amihez hasonlót korábban csak tradicionális hangszereket alkalmazó neofolk zenekaroknál, és nem egy négy gitárra(!!!), dobokra és szintetizátorra hangszerelt metal bandánál tapasztaltam. Zenei elemek tekintetében Björgvin Sigurðsson énekes-gitáros rekedt orgánumú kántálástól és Baldur Ragnarsson gitáros károgó vokáljától, a csodálatosan felépített kórus dallamokon át (Að vetri), a folkos elemektől a thrashba hajlásig (Miðgarðsormur) igencsak széles a paletta. A végeredményt leírni igen körülményes (és véleményem szerint teljesen felesleges) lenne, ezt legalább egyszer át kell élni.

A tíz, átlagosan 5-6 perces tételt felvonultató koncert csodálatos ívet kapott a lenyugvástól egészen a katarzis élményig. Középtájt szépen be is indult a tánc, amit az utolsó harmadban felvezetett Móri alatt egy Snæbjörn által vezényelt wall of death megmozdulásban csúcsosodott.  

Egy pillanatig sem titkolom, hogy komoly elvárásokkal érkeztem erre a koncertre és ezeket az elvárásaimat a Skalmöld magasan felülmúlta. Nem akartam, hogy vége legyen és azóta is a hatása alatt vagyok, ami vélhetőleg majd a jövő heti, vörös sátras Heilung koncert fog átbillenteni, addig is köszönöm, remekül megvagyok az elmémben kirajzolódott izlandi vidéken. 

Amire a többség hegyezte a fülét

Ahogyan azt az est beharangozójában is említették “a 25 éve működő zenekar még jóval a folk metal hullám előtt indult, és a legutóbbi lemezzel is bizonyítják azt, hogy a trendeken felül állás náluk mindig elsőbbséget élvez: a vad és egyben fogós, black metalba hajló riffek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a folkos elemek – az ő esetükben a finn humppa zene.”

Nem tudom, hogy mások hogy vannak ezzel, de a magam részéről a Finntroll zenéjét nem szívesen illetem a “folk metal” jelzővel, de ebbe nem mennék bele különösebben. Azt viszont a mai napig vállalom, hogy az áttörést hozó 2001-es Jaktens Tid album megjelenésekor engem is rendesen berántott a jelenség és - előző állításomhoz mérten paradox módon - a Moonsorrow mellett nekik köszönhetően csöppentem bele a kétezres évek közepére már igencsak virágkorát élő folk / pagan metal világába. Ezzel együtt sem gondoltam volna, hogy két évtizeddel később egy még mindig létező, sőt aktív formációról beszélhetünk.

Ha már annyira ragaszkodunk a műfaji keretekhez, akkor nem árt megemlíteni, hogy néhány kivételtől eltekintve a folk / pagan metal zenekarok egy, a metal világán belül viszonylag szűk, de annál hálásabb réteget szólítanak meg, és ez a réteg rendesen rá is pörgött ennek a többszörösen is elhalasztott turnénak a hírére, így semmi meglepő nem volt abban, hogy a végére egy szellősebb teltház jött össze a kisebbik Barba Negra sátorban, a hegyesfülű publikum nem kis örömére (de frankón lehetett kapni hordható troll fül mörcsöt, ja és 80 000 HUF ellenében tradicionális Skalmöldös izlandi gyapjú pulcsit is).

A Finntroll pedig rég nem látott ismerősként jött és egy igen figyelemreméltó hosszúságú, a kezdetektől a jelen korig minden jelentősebb állomásnak teret adó - laza tizenhét tételes -  setlist keretében,  megtette mindazt, amit  2022-ben elvárhat tőle a tisztelt nagyérdemű, megjelenésben, látványban, hangzásban és hangulatban egyaránt. Ahogy az illik, hamar beindult a kötelező csűrdöngölés, sőt még a hátsó sorokban is volt rendesen mozgolódás. Bár aznap esti jelenlétem egyetlen okán már bőven túlvoltunk, azért a Jaktens Tid album igencsak táncba hívó Slaget vid blodsälv tétele és a ráadás blokkban felbukkanó címadója így is megérdemelt egy alapos bólogatást, ám ezt követően a koncert végéhez közeledve az apránként elszivárgó tömeggel együtt jómagam is a kijárat felé vettem az irányt, hátrahagyván a finálét váró ünneplő trollok népes seregét.