RockStation

Depresszió - Vissza a Földre (2022 H - Music)

2022. december 09. - KoaX

unnamed_74.jpg

Itt a tizedik albuma a Depresszió zenekarnak, ami a Vissza A Földre címet viseli. Az idén már huszonhárom éves zenekar rengeteg mindenen ment keresztül az évek alatt és ez érződik a legújabb lemezén is, amin próbálnak vissza találni saját magukhoz? 

Amikor gimisek voltunk akkor volt nagyon "aktuális-trendi" a Depresszió. Emlékszem, hogy az Egy Életen Át majd pedig Az Ébredés Útján mennyire felpörgetett körülöttem mindenkit. A rosszallók persze ekkor sem maradtak el, hiszen jött egyből, hogy a zenekar, nem más, mint a Tankcsapda fiatalabb kiadása. Nekem annak idején egyszerűen nem tetszett, bár az évek múlásával el kellett ismernem, hogy a 2006-os lemez, azért nem olyan rossz, még akkor is, ha nagyban táplálkozik az akkori trendekből. A hatalmas sikert persze mi követhetné más, mint a kevésbé népszerű lemezek, ennek sajnos minden zenekar az áldozatává válik. Mivel előtte sem voltam a zenekar rajongója így az Egyensúly - Vízválasztó páros sem nyert meg magának, de ahogy visszaemlékszem a hatalmas közönség siker is elmaradt. Bátran kimerem jelenteni, hogy a hazai rock/metal zenei életnek az ezredforduló után volt egy hatalmas virágzása, ami aztán szépen elhervadt és sok zenekar most ebből a hagyatékból próbál még talpon maradni. Amivel nincsen baj, hiszen megannyi nemzetközi produkció is ezt csinálja hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerrel. Na, de ha ennyire nem élem a srácok zenéjét, akkor mit tudhatnék az új albumról? Objektív szemmel, viszonylag sokat. Elkerül az őrült elfogultság, de mivel nem is köpöm a zenekart így a gyűlölet hullám is távol áll tőlem. 

unnamed_73.jpg

Először a cím mellett a borítón akadt meg a szemem. Ez a visszatérés nem igazán sikerült az űrhajósunknak. Ezt több féle szemszögből is vizsgálhatjuk. A COVID után már semmi sem lesz ugyan olyan, mint anno volt, illetve a múltba révedést is, hogy honnan jött a zenekar, merre tart és vajon van-e jövőnk egyáltalán? Ezt a témát boncolgatva a szövegek is most sokkal sötétebbek, mint azt megszoktuk Halász úrtól. A szerelem, a remény sokkal inkább háttérbe szorul és ezt én egy kimondottan negatív hangvételű lemeznek érzem. A tíz dal amúgy viszonylag gyorsan lepörög, de nem is csoda, hiszen éppen csak félórásra sikeredett a legújabb anyag. Hangzás tekintetében nagyon izmosra lett keverve a lemez, de nekem hiányzik belőle valami. Míg a Parkway Drive esetében elfogadom és élvezem is a száraz stúdiós hangzást, a Depresszió esetében azt érzem, hogy valami nincs helyén. Kicsit hiányzik az emberi játék érzése. Tök jó dolog, hogy manapság a technika bármit lehetővé tesz körülbelül, de a zenekar esetében nekem jobban feküdne egy kicsit mocskosabb hangzás. Különösen éreztem ezt a dobnál. A cinek gyönyörűen csilingelnek, csak elveszik belőlük nekem az a karakter, amitől teljes lesz a hangja. Ellenben a lábdob és a pergő masszívan jól szól. Kerek egészet adnak. A gitárok tekintetében nagyon izmos, vaskos hangzás lett kikerekítve. Azt nem mondhatjuk, hogy nem kapunk egy egész egészséges gitárhangzást.

A dalok átlagos hossza három perc körül mozog, ez alól csak két kivétel van. Az albumot nyitó Húzz Vissza... intró jellege miatt nincs két perc hosszú. Ezt emiatt én nem is tudom teljes értékű dalnak tekinteni, a másik dal pedig az amelyben Diószegi Kiki közreműködik. A Végre dal fő riffjét már hallottuk valahol, de ettől függetlenül erre azt mondom, hogy visszakacsint kicsit a múltba. A szóló különösképpen emlékeztet engem a Machine Head régi dolgaira, de nem rossz értelemben. A következő fogósabb gitártémát és vádlit nem kímélő lábdobot a Helyettem című dalban találhatunk. A szöveget tekintve egyszerűbb témákról beszélünk. Ha hallgattál már valaha Depit akkor magadtól is kitalálhatod a sorok felét. Érdekes, hogy itt is a gitárszóló, ami nekem nagyon bejött a szaggatott gitártémák mellett. Valahogy olyan hangzást kevertek ki Ádámnak, amire joggal lehetnek büszkék. A már említett négyperces dal, amiben Kiki vendégszerepel erősen hajaz egy régebbi Fear Factory hangulatra megfűszerezve a kétezres évek metalcoreos kiállásaival. Lehet, hogy másnak nem így van, de nekem egyből ez az időszak ugrott be. Az Egyszer Elmúlik pedig a legjobb korszakát igyekszik feleleveníteni a zenekarnak. Könnyebben befogadható dal, amit a szaggatott riffek nem szednek szanaszét. Mondhatjuk, hogy a zenekarnak ez az egyik főslágere a lemezen. Biztos vagyok benne, hogy ez a dal egyértelműen szerepelni fog a koncert programban. Ebben a dalban a zenekar a sötétebb hangvételt talán kicsit háttérbe szorítja és ez az, amitől jobban tud működni, mint a többi. 

Összességében vannak remek megoldások a lemezen, de egyáltalán nem nekem szól (ez sem). Ettől független továbbra is azt mondom, hogy szükség van a Depresszió zenekarra a hazai palettán. Az elmúlt két évtizedben a srácok eleget lepakoltak már az asztalra, hogy büszkén, kihúzott háttal álljanak ki a közönség elé. Kíváncsi leszek, hogy tíz év múlva milyen irányba fognak kanyarodni. Maradnak hűek magukhoz és méltósággal megöregszenek, vagy elmennek egy olyan vonal felé, ami totál hiteltelen lesz.

Béke,Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4217996540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum