November második felében váratlanul ért a hír, hogy még az idei évben magyarul válik elérhetővé Chris Cornell életrajza. Amilyen meglepő volt a dolog, olyan gyorsan realizálódott is a megjelenés, jóllehet a háttérben már hónapok óta folyt az előkészítő munka. A grunge-korszak emblematikus énekesei közül Cornell halála volt a legváratlanabb, a stabil családi háttér és a Soundgarden ismételt aktivitása ugyanis nem sejttették a végkifejletet.

Még Cobain esetében az európai túladagolás, Staley kapcsán pedig a ’90-es évek közepén megjelent fotók már jelezték, hogy bármikor bekövetkezhet a tragédia, addig Cornell-ről mi, kívülállók nem gondoltuk, nem gondolhattuk, hogy milyen démonokkal küzd. A magam ’79-es évjáratával real time élhettem át a grunge korszakot, így nem volt kérdés, hogy elolvasom, el kell olvasnom a Soundgardenről első ízben magyar nyelven megjelent könyvet.

Tudom, hogy sokan fenntartásokkal viseltetnek azokkal a rockzenei olvasmányokkal szemben, melyek nem önéletrajzok, nem valamelyik muzsikus tollából erednek, hanem valaki csak úgy összeírta a gondolatait egy-egy hőséről. Ha ezt a dolgot el tudod hessegetni, bátran nekiülhetsz a vaskos kötetnek. Hogy miheztartás végett valami konkrét párhuzamot is vonjak, hasonló kötetről van szó, mint amilyen a Kurt Cobain életrajz, A mennyeknél súlyosabb volt pár évvel ezelőtt.

A szerző, Corbin Reiff nyakig beleásta magát a Cornell-sztoriba, három éven keresztül dolgozott a könyvön, az Előszóban részletesen beszámol a kötet hátteréről, egyúttal burkoltan magyarázatot is ad arra, hogy a bő háromszáz oldalnyira rúgó biográfiában miért nincs egy árva Cornell fotó sem. Azt, hogy Chris Cornell négy-öt évtizede, illetve tőlünk öt és félezer mérföldnyire miket élt át az akkor bő félmilliós nagyvárosban, most egy olyan figura igyekszik elmesélni, aki maga is a grunge korszakban volt tizenéves, és aki jelenleg is Seattle-ben él. Szóval, ha mindenáron kötözködni akarunk, akkor is csak egy dolgot lehet a szerző szemére hányni, azt, hogy alkalmanként rajongói szemüvegen keresztül láttatja az eseményeket. Erre viszont csak azt tudom mondani, hogy másként senki sem áldozott volna éveket az életéből arra, hogy megírja azt a sztorit, amit előtte – tudtommal – még senki sem próbált meg elmesélni.

A Beatles LP-ktől Alice Cooper-en és a Rush-on át a punk rockig, majd a doboktól a mikrofonig; zenei szempontból dióhéjban kb. ennyi volt a főszereplő útja a Soundgardenig. A Badmotorfinger-éra és a Superunknown-hoz köthető időszak eseményeit mi, negyvenesek pedig már élesben élhettük át. A könyv gerince pont ezt, a számomra egyébként is leglényegesebb időszakot, tehát a Down On The Upside-ig terjedő néhány évet boncolgatja a legmélyebbre menően. A korabeli zenei sajtóból, azaz alapvetően a korszak Hammeres interjúiból sok infó eljutott a hazai rajongókhoz is, de azért bőven akadtak szürke foltok, amelyekre Reiff most rávilágít, illetve nagy kanállal adagolja az újdonságokat is.

Úgy tűnik, hogy a Soundgarden sztori kifutása után, a kilencvenes évek vége felé valamelyest maga a szerző is elengedte Cornell későbbi pályáját. Az Audioslave-es éveket és a szólólemezek időszakát ugyanis az előzményekhez viszonyítva szűkszavúan taglalja. A sztori végkifejletét mindannyian ismerjük, a könyv pedig ennél a résznél megőrzi a tárgyilagosságot, csak a tényeket ismerteti. Az első kétszáz oldal nem csak Cornell és a Soundgarden, hanem mögöttesen a grunge-korszak krónikája is, melynek epizódszereplői mellett szinte az összes főhőse ott van a lapokon. 

A magyar fordítás a Shockmagazinos Draveczki-Ury Ádám munkája, aki a webzine szerkesztőjeként korábban maga is többször megemlékezett a ’90-es évek közepének egyik meghatározó zenekaráról. A Rohadtul isteni zenei fronton idén nemcsak az utolsó fontos olvasmány, hanem egyúttal a 2022-es felhozatal egyik legemlékezetesebb darabja is.