RockStation

Amorphis | Eluveitie | Dark Tranqullity | Nailed To Obscurity@ Budapest, Barba Negra Red Stage, 2022.12.12.

Egy nagyon nem átlagos hétfő este

2022. december 17. - Árposz

0amorphis2022_36_eredmeny.jpgViszonylag ritkán fordul elő, hogy egy jobb pillanataiban hószállingózással tarkított, de alapvetően szürke-borús-taknyos hétfői munkanap után, a ráhangolódásra időt sem hagyva, kipörgő kerekekkel induljon az ember metalkoncertre, ám ezúttal tényleg volt miért igyekezni tekintve, hogy az idei nemzeközi koncertsorozatának zárásaként egy bőséges audiovizuális lakomát kínált nekünk a H-Music Hungary csapata. Erre az estére már a két headlinert felvezető illusztris vendég miatt is megérte belépőt váltani sőt…de erről majd később.

Idén áprilisban volt a negyedszázados jubileuma annak, hogy életemben először jelentem meg nemzetközi metal koncerten (Petőfi Csarnok, Manowar – The Hell On Wheels Tour 1997.) Azóta számolni sem tudom hány csodálatos hangversenyen rontottam a levegőt, de meg merem kockáztatni, hogy a fesztiválokat és saját zenekarom fellépéseit leszámítva hat óra előtt még sosem jelentem meg a tetthelyen.

Fekete fagy délutánra

0nailedtoobscurity2022_01_eredmeny.jpg

A Nailed To Obscurity zenekarral egy szintén a Dark Tranquillity társaságában és szintén a Barba Negra (akkori) színpadán elkövetett, 2017-es megmozduláson volt szerencsém megismerkedni. Azóta előszeretettel hozom fel őket példaként, ha felmerül a kérdés, hogy miért is érdemes odafigyelni egy előzenekarra.

Az akkori koncert előtti “kötelező körként” meghallgatott, King Delusion lemezük elsőre nem fogott meg különösebben, élőben viszont olyat hoztak, hogy a soron következő Black Frost (2019) című kiadványuk rendesen berántott, sőt az év végi listám hetedik helyén szerepelt ez a kiváló anyag.

0nailedtoobscurity2022_02_eredmeny.jpg

Számomra ez a zenekar tölti be azt az űrt, amit a szép emlékű Brave Murder Day album utáni irányváltással a Katatonia hagyott maga után. Így talán nem meglepő, hogy elégedetten bólogatva károgtam magam elé a nyitányként arcunkba tolt fenti album cimadójának refrénjét, és, bár túl sok idő ezúttal nem adatott arra, hogy elmerüljek az általuk feltárt mélységekben, arról legalább megbizonyosodhattunk, hogy az idén napvilágot látott két új tétel az elszállós hangulatú Liquid Mourning és a dallamos prog metalba hajló Clouded Frame élőben is működik. Itt még a hangzás is hozta azt a szintet, amit egy felvezető produkciótól elvárhatunk. Sőt, a homályig befüstölt színpadkép és a minimálra vett mozgolódás is illett a borongós hangulathoz.

Nagy lelkesen be is céloztam miattuk a mörcspultot, de szégyen vagy sem, a közel nyolcezer forintra beárazott patch látványa kijózanítólag hatott rám. 

Korai csúcspont

0darktranquillity2022_04_eredmeny.jpg

Szerencsére a ma már “soha vissza ne térjen” rémálomként emlegetett leállás ellenére sem volt alkalmam Dark Tranquillity elvonási tünetektől szenvedni. Az elmúlt öt év során negyedik alkalommal volt alkalmam megtapasztalni, hogy mire is képes a göteborgi élő legenda, élén a számomra egyik valaha volt legszimpatikusabb frontemberrel, Mikael Stanne-val, oldalán pedig (2020 óta hivatalosan is) Chris Amott és Johan Reinholdz gitárosokkal. De “bőségtál” ide vagy oda, a Dark Tranquillity-t egyszerűen nem lehet túladagolni, és ha erre járnak, akkor ott a helyem és pont. 

Különösen úgy, hogy ezúttal rendhagyó setlisttel indultak útnak, aminek, gondolom, az lehetett az oka, hogy saját headliner túráikon már mind a 2016-ban megjelent Atoma mesterművet, mind az azt követő 2020-as Moment albumot alaposan bemutathatták a nagyérdeműnek, így a mostani koncertsorozat remek alkalmat ad a régebb óta érlelődő csemegék szétosztására. Nem túlzás, hogy tűkön ülve vártam, mi sül ki ebből…

0darktranquillity2022_01_eredmeny.jpg

…és egy gyors átállás és a letisztult minimál színpadkép felépítése után pontban este hétkor fel is csendült a Moment album egyik legerősebb tétele, az Identical To None, és számomra már itt egyértelmű volt, hogy, amit az ezután következő szűk egy órában várhatok, azt ezen az estén baromi nehéz lesz bárkinek is űberelnie (spoiler veszély! nem is sikerült) még annak ellenére is, hogy a hangzás közel sem volt tökéletes. 

A bántóan éles magas tartományok már a nyitánynál tépkedték a homloklebenyem, de ezen muszáj volt hamar túllépni, mert berobbant a Terminus (Where Death Is Most Alive) a 2007-es Fiction albumról, ami bármennyire is szembesít “vénségemmel”, be kell látnom, hogy ma már a klasszikusok közé sorolható…majd hirtelen ugrás 2013-ba a What Only You Know időgépével a közelmúlt vonalán előrehaladva egészen a 2016-os címadó Atomaig, és fordultunk is vissza a “fikciós” nyitótétel Nothing to No One-hoz, ami alatt Mikael egy a tömegen szörföző régisulis arcot emelt ki maga mellé a tömegből. A színpadról távozó fickóval együtt mi is elmerülhettünk a két évtizeddel ezelőtti Damage Done korong emlékeiben a Magyarországon most első alkalommal előadott Cathode Ray Sunshine-nal, majd folytatta a sort a szintén ezen az albumon szereplő Hours Passed in Exile. A felgyorsult idő hullámain közeledve a véghez rövid visszatekintés következett az apokaliptikus jelenbe a Phantom Days prizmáján át, de csak hogy zárásként még megtapasztaljuk szenvedésünk koronájának ránk nehezedő súlyát, ami ezzel ellentmondásban mégis felemelően hatott.  

DON'T FUCKING MESS WITH GALLIA!

0eluveitie2022_01_eredmeny.jpg

Mindamellett, hogy a most “kivesézésre” kerülő zenekar frontembere, és egyben a beanie sapkák - nyilván nem hivatalos, mégis leghitelesebb - “reklámarca” Chrigel Glanzmann minden tiszteletemet megérdemli, valahol egy kicsit haragszom is rá. Az Eluveitie-jelenség ugyanis orvul felülírt bennem egy gyermekkori berögződést tekintve, hogy Gallia említésének hallatán Asterix helyett reflexből már rájuk asszociálok.

Megalakulása óta ismerem az Eluveitie munkásságát, és 2008-ban volt szerencsém első alkalommal élőben hallani őket, mégis a Merlin Sutter dobos, Anna Murphy énekesnő és Ivo Henzi gitáros távozását követően verbuválódott új felállás ragadta meg igazán a figyelmemet, leginkább a legutóbbi Ategnatos sorlemezzel, mellyel az azt megelőző, tradicionális hangszerelésű kelta-folk album Evocation II - Pantheon után hirtelen a metal felé rántották a kormányt. 

0eluveitie2022_08_eredmeny.jpg

Ezt az irányt erősíti az idén megjelent két legfrissebb daluk is, melyeken keresztül egy minden eddiginél keményebb oldalát mutatta meg a zenekar elismerő megjegyzéseket kiváltva a hallgatóság azon rétegéből is, akik a folk vonalat kevésbé, vagy ne adják istenek, egyáltalán nem preferálják. 

Egy pillanatig sem szándékozom véka alá rejteni, hogy az est legfőbb vonzerejét számomra a DT és az Eluveitie fellépései jelentették, de nem leszek elfogult. Mire ez az írás megjelenik, a turné nagy valószínűséggel már véget is ért (vagy az utolsó egy-két álomását tapossa), és nem szépítem, ez érződött is. Természetes, hogy a a kezdeti lendület a végére alábbhagy, és meg merem kockáztatni a feltételezést, hogy Fabienne kisasszony az embert próbáló utazás vége felé már inkább a “túlélésre játszott”, mint hogy brillírozzon csilingelő orgánumával, ami megjegyzem, még "visszafogott formában" is hatalmas teljesítményt jelent.

0eluveitie2022_29_eredmeny.jpg

Érdekes módon a 2016-ban csatlakozó Michalina Malisz hurdy-gurdy-s közelmúltban történt távozása láthatóan nem okozott törést a zenekar életében, pedig nem hinném, hogy könnyű feladat volt “épp ráérő” tekerőlantost találni. Michalina utódját, Annie-t ez alkalommal ismerhettük meg, és egyáltalán nem  tűnt úgy, hogy idegen terepen mozog. Vele ellentétben a dudás-furulyás arc, Matteo Sisti a tőle megszokotthoz képest most erősen a háttérbe szorult. Egyedül Chrigel volt az, aki hozta a kirobbanó formát, így nem meglepő módon Fabienne egy-egy kiemelkedő pillanatát leszámítva az általa énekelt dalok jelentették a húzóerőt. 

De! A katasztrofális keverést leszámítva, aki életében most látta először színpadon ezt a zenekart, nagy valószínűséggel semmit nem vett észre ezekből a hiányosságokból, mert az Eluveitie még takaréklángon is zseniális. 

0eluveitie2022_38_eredmeny.jpg

És, hogy mégis mi bajom volt a keveréssel? Nos, Fabienne szólóéneke indokolatlanul túl lett tolva, és, ha még ennél kicsit többet akartak volna adni a magas tartományokra, nagy eséllyel letörik a potméter. Ezzel szemben a dob kivételével minden hangszer tompán szólt. Erre még rátett egy lapáttal a teljesen felesleges és ráadásul erőltetettnek ható gitárszóló és a talán egy fokkal kevésbé kínos dobszóló. Előbbire ráfogható, hogy Fabienne ezalatt lényegült át kelta papnőből metaldívává, de utóbbira nem találtam vállalható okot. 

Az elvileg csúcspontot jelentő közönségkedvenc The Call of the Mountains paradox módon a koncert totális elfáradásaként hatott rám, ám ezt követően a ráadásblokkban mint hamvaiból feltámadó főnix madár kelt szárnyra a nagyon metal Aidus és a személyes kedvenc Ategnatos, amit inkább képzeltem volna méltó zárásnak, mint az utána előadott Inis Mona-t. 

Ezer tó mélysége, magasságok nélkül

0amorphis2022_14_eredmeny.jpg

Teljesen szubjektív de jelen esetben szilárd tény, hogy bár a maga nemében megkerülhetetlennek számító Amorphis a Tales from the Thousand Lakes és a soron következő Elegy lemezeivel már késő kamaszkoromban egy életre belopta magát a szívembe, ám az ezeket követő kiadványok néhány kivételtől eltekintve – egészen a közelmúltig - nem voltak túl nagy hatással rám. Aztán sok-sok évvel később jött a Queen of Time album, ami első hallásra levett a lábamról, majd 2019 januárjában volt szerencsém élőben megtapasztalni, hogy mire is képes az egyik első finn metal alapvetés, akiket volt szerencsém még gyerekfejjel megismerni. 

A zenekar akkori színpadi teljesítménye az első perctől lenyűgözött, mind a hangzás, mind a látvány a tökéletesség határán egyensúlyozott. Bár az idén megjelent és egyébként az elvárásoknak megfelelően teljesítő Halo nagylemez nem gyakorolt rám különösebben nagy hatást, koncertélmény szempontjából már volt mihez viszonyítani, és azt kell mondjam, nagyon magasan volt a léc, amit ezúttal sajnos nem sikerült megugrani.

0amorphis2022_03_eredmeny.jpg

Egy tipikusan strapás hétfői munkanap, négy órával az érkezésünk, és három zenekar koncertje után úgy döntöttünk feleségemmel, hogy itt az ideje némi friss levegőt szívni, és ezt követően már nem éreztük legitimnek, hogy visszaverekedjük magunkat a jól bevált bal-középre. A keverőpult vonalától kicsit balra, hátul foglaltunk helyet, és már az első néhány hang után jött a kiábrándító felismerés:

Valahol félúton nagyon elfogyott a hang, és egészen a Silver Bride-ig úgy hatott az egész, mintha a piros lámpánál várakozva a mellettem álló lezárt mikrobuszban szóló zenét hallanám.

0amorphis2022_07_eredmeny.jpg

Ez rendesen meglepett, hisz már nem ismeretlenek számomra a helyi adottságok, és ehhez hasonlót az eddig itt hallott két koncert alkalmával nem tapasztaltam.

Fő a változatosság alapon legalább nem cseszték tovább a fülem a magasak, ugyanis az egyébként igen fontos szerepet betöltő szintetizátoron kívül mást ebben a tartományban nem igazán lehetett hallani, kizárólag a mélyek uralták az atmoszférát, és gyakorlatilag egy hangmasszává degradálódott a visszajelzések alapján előrébb állítólag élvezhető hangzás.

0amorphis2022_23_eredmeny.jpg

A színpadi jelenlétre és a setlist összetételére amúgy nem lehet panasz, de még az örök kedvenc Black Winter Day sem tudott átlendíteni a holtponton, így inkább kapaszkodom a legutóbbi emlékekbe, és igyekszem csak a szépre gondolni, hogy legyen motivációm visszatérni, ha ismét megtisztelnek minket egy fellépéssel. Ez most így alakult, és még így érdemes volt... 

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT, ITT és ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2018003190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum