Lassan véget ér a még december elején kezdődött téli uborkaszezon, és befutnak az év első fontosabb megjelenései. Ville Valo szólólemeze, amit furcsa módon VV név alatt készített, mindenképp érdemes sokak figyelmére.

Műfaji preferenciáktől függetlenül sokan egyetértenek abban, hogy Ville eredeti zenekara, a HIM komoly űrt hagyott maga után. Valamit nagyon eltaláltak annak idején, ez a love metalnak nevezett romantikus pop-rock-gothic muzsika egyedi és különleges volt, még ha nem is teljesen előzmény nélküli. És bizony, lassan 10 éve, hogy megjelent az utolsó nagylemezük. Azóta emberünk Ville Valo & Agents néven készített egy cím nélküli albumot, majd VV név alatt egy EP-t. Ezek egyikét sem hallottam, így szűz füllel, és a múlt szép emlékével álltam neki a Neon Noir lemeznek.

Az már az elején nyilvánvaló lett, hogy Ville nem igazán távolodott el a HIM világától: a logója ugyanúgy a heartagram egy változata (ezt amúgy ő maga tervezte), sőt, most a saját kiadó cégét is erről nevezte el. Nyugi, nem valami garázs-dologról van szó, a lemezt a Universal terjeszti, csak gondolom, a jogokat megtartotta magának. A két előzetes dal is jókat ígért, a Loveletting, és az Echolocate Your Love komfortosan passzolnak az életműbe, bár talán visszafogottabbak, kevésbé rockosak. Itt kell bevallanom, hogy rokonszenvezek az anyai ágon magyar énekessel, a hátszél, a jóindulat részemről kipipálva.

A borítóval viszont nem vagyok kibékülve. Egy hosszabb autóúton kezdtem ismerkedni a lemezzel, és két számig álltam Ville tekintetét a műszerfalon, utána inkább választottam egy másik nézetet. De a mobil kijelzőjén sem kevésbé creepy: lám, a digitális korban is van még jelentősége a lemezborítónak, még ha nem is abban az értelemben, hehe. Erős kép, annyi biztos. A lemezcím egyrészt szójáték a neo-noir filmekre utalva, másrészt kettősséget szimbolizál, a fény és a sötétség ellentétét. Lange Rede, kurzer Sinn, röffentsük hát be a matériát!

Érdekes hangeffekttel indul az Echolocate Your Love riffje, de utána tényleg beröffen a lemez. Jó újra hallani Ville énekhangját, különösen a verzében, nagy-nagy érzés van benne. Tempósabb soft rock jellegével ez a dal utal leginkább a dicső múltra; ha működne még a lemezbolti belehallgatás intézménye, ennek alapján minden HIM rajongó azonnal megvásárolná az albumot. Aki szereti a fülbemászó slágereket, az is jó helyen keresgél itt. Hasonló mederben folydogál a második Run Away From the Sun is, csak lassabb tempóban. Ville itt fátyolosabb hangon énekel, tele hajlításokkal – igaz, nekem ez is bejön. A refrénben rétegzett, többszólamú éneket hallunk, majd meglátjuk, hogyan jön át élőben.

További három nagyon erős téma jön, a címadó Neon Noir, a kedvenc Loveletting, valamint a The Foreverlost a maga szintipopos hangulatával. A címadóban olyanokat énekel, hogy Come love me ’til it hurts / Dance the neon noir with me – ó, hogy miért nem most vagyok kamasz?? Persze, játszom itt a nagy öreget, közben pont egyidős vagyok Ville Valo-val, csak úgy látszik, ő kétszer állt sorba, amikor a romantikát osztották, én meg talán épp vécén voltam. A Loveletting-be egy sikálós minimál-riffet is belecsempészett nekünk, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, ez a dal (is) a remek énekhangról és a csirizként ragadó refrénről szól. A lemez első fele alapján megállapíthattam, hogy (1) Ville továbbra is remek dalszerző, (2) jobban énekel, mint valaha, és (3) egy hangyányit visszavett a tempóból.

Ezután kezdődtek a gondok. Éles választóvonal húzódik a lemez két fele között, és a képzeletbeli B-oldalra jutottak a gyengébb témák. És nemcsak gyengébbek, de lassabbak, melankolikusabbak, és sajnos, unalmasabbak is. A gond az, hogy a lemez nagyon hosszú, a tucatnyi dal csaknem egy órát tesz ki, és ennyi kraft bizony nincs benne. Ville több interjúban is elmondta, hogy a Neon Noir szó szerint szólólemez, ugyanis teljesen egyedül készítette. Minden dalt ő jegyez, és a szólamokat is egymaga vette fel, beleértve a hangszereket is. A munka érdemi része a covid-lezárások idejére esett, vagyis ez inkább kényszermegoldás volt, meg persze a szokásosnál tovább is tartott, hiszen sok mindent meg kellett tanulnia, ki kellett kísérleteznie. Ez egyfelől jó, mert tudjuk, sokan mennyire nem találták a helyüket a covid-időszakban. Másrészt nem jó, mert nem volt senki, aki szólhatott volna, hogy: te Ville, ezt az In Trenodia című dalt biztos fel akarod tenni a lemezre? Amúgy a hangzás teljesen rendben van, a keverés és a mastering már külső segítséggel, rendes stúdióban készült. Érdekes irányt vett a zeneipar, hogy egy ilyen felső ligás előadó is házistúdióban veszi fel és maga adja ki a lemezét – lásd még: Bryan Adams.

Ott tartottunk, hogy a végére nagyon leül a lemez, sőt, unalomba fullad, ami szerintem komoly szerkesztési hiba. Hosszú, vontatott szenvelgések követik egymást, ami árnyékot vet a remek kezdésre is, mert úgy érünk el a végéig, hogy már vágjuk a centiket. Ville a szívét-lelkét beleírta ezekbe a dalokba, ezt egy percig sem vitatom, azt sem, hogy számára így kerek a sztori, de hát az ő kezében se válik minden arannyá. Tomi kollégától hallottam először a „jóra hallgatni” kifejezést, ami voltaképp nem más, mint a Stockholm-szindróma zenére alkalmazva. Próbáltam én is jóra hallgatni a Neon Noirt, de nem sikerült, noha legalább a fele értékes anyag. A másik fele pedig talán sosem került volna ki, ha van Ville mellett egy kreatív kontroll, vagy egy kritikus külső fül. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy az elmúlt két hétben többet hallgattam az új Obituary lemezt, mint ezt, pedig arról nem én írom az ismertetőt. De ahányszor leforgott a Neon Noir, elindítottam az Obit, mert kellett a lelkemnek egy kis brutál riffelés. Egy teljes óra egyszerűen sok ebből.

Kinek ajánlom hát az első VV albumot? Ha szerelmes vagy Ville Valo-ba, már úgyis ezt hallgatod hetek óta, mondhatok bármit. Ha HIM-rajongó vagy/voltál, a kellő óvatossággal közelítve megtalálod majd azokat a témákat, amiket szeretni fogsz. Nagyon is. Ha ortodox metálos vagy, akkor egyrészt nem értem, mit keresel még itt, a cikk legvégén, másrészt kerüld el messziről a VV-t. Ha bánatmetal rajongó vagy: már kinn az új Katatonia, arra keresgélj. Ha pedig meg akarod mutatni a csajodnak/szüleidnek, hogy nem minden rockzene csak ordibálás meg csörömpölés, arra alkalmas lehet, de tudok jobbat: a TEN, vagy a Creye kisebb hibaszázalékkal hozzák ugyanezt. Én, aki tényleg mindent meghallgatok, kimazsoláztam azt a pár dalt, ami nagyon bejött, de az biztos, hogy ezen cikk leadása után soha többé nem hallgatom meg elejétől végéig a Neon Noirt. Mindezen részletes caveat tükrében mérlegeld a március 4-ére tervezett VV koncerten Valo megjelenést. (Csak nem bírtam ki szóvicc nélkül…)