Az elmúlt év viszontagságos újratervezési időszaka után a kalóztanya véglegesen áttelepült a budai oldalról, és a csepeli szigetcsúcsban ért révbe. A programkínálatra tavaly ősztől kezdve sem lehetett panasz, februártól már a kisterem is itt dübörög, és bár az infrastruktúra még nem érte utol magát teljesen, 2023 folyamán biztosan ki fog kupálódni a hely. Picit tartsunk még ki!
Nem éppen szokványos, sőt furcsának is mondható, hogy a műfaj ikonikus csapata egy másik alapbanda tribute zenekarát viszi magával turnéra, ám ha úgy vesszük, Wolf Hoffmannék megkönnyítették a közönség helyzetét, hiszen szemrevaló hölgyek hangoltak bennünket a fő attrakcióra jól ismert, sok évtizedes dalokkal. A feldolgozás-társulatok és a tribute bulik létjogosultságáról itt és most nem okoskodnék, maradjunk a látottaknál-hallottaknál. A Dürer Kertet és a FEZEN fesztivált is megjárt The Iron Maidens újból nagy színpaddal próbálkozhatott. Egyes show-elemeket – katonai egyenruha és zászlólengetés a The Trooper alatt, Eddie ilyen-olyan alakváltozatainak felbukkanása – korrekt módon átvettek a csajok a mesterektől, viszont jobban is bemozoghatták volna a deszkákat. Wanda „Steph Harris” Ortiz fél lábbal a kontroll-ládán basszusozva egy az egyben hozta Steve-et (a térdgatyáról és a West Ham csuklószorítókról nem is beszélve), de ennél azért aktívabb az öreg a koncerteken… Szóval ez a produkció egy kisebb klubban lett volna igazán hatásos. Nyilván a hangszeres teljesítmény sincs egy szinten az eredetivel. Erről a szintén jelenlévő, a maidenológia egyetemes tudorának számító Cserfalvi Töfi tudna részletekbe menően értekezni, én a nem kicsit elsietett The Number of the Beastet dobnám be példaként.
Nem maradt el a „Scream for me Budapest!” vezényszó és a pár szavas magyar nyelvű konferálás sem, amit azonban a műsor tartalmi részéből a legfontosabbnak tartok: a kötelezők mellett olyan nóták is elhangzottak, mint a Back in the Village, a Genghis Khan és a Phantom of the Opera – gyanítom, a Vasszűz a közeljövőben sem fogja előszedni ezeket. Aranyos volt az egész és pont. Mondjuk, a Bruce Chickinson művésznév inkább a „vicces” kategóriába sorolandó.
Amióta Hoffmann úr összeszűrte a levét Mark Tornillo énekessel, az Accept nevet ugyanazzal a szent áhítattal illik kiejteni, mint a közmegegyezéses csúcslemezeik idején. Egyrészt az amerikai vokalistával készült öt album, ideértve a legutóbbi Too Mean to Die-t is, szerintem simán kiállja az összehasonlítást a 80-as évekbeli remekművekkel és az Objection Overruleddal. Másrészt élőben egyszerűen elsöprő a banda. A góré körül időről időre cserélődnek a zenészek, az ős-basszer Peter Baltes egyenesen a Dirkschneider-táborhoz csapódott, ám a metal Bruce Willise továbbra is drágán adja…
Voltaképpen ő a csapat frontembere. A másik két gitáros, Uwe Lulis és Philip Shouse olykor előresétál a háttérből és szólózik mellette (Martin Motnik bőgős pláne alig hagyja el a felállítási helyét), Mark énekel, meg néha konferál, viszont minden úgy pörög, ahogyan Wolf akarja. A tényleges ütemeket persze Christopher Williams dobos diktálja. A kivételes feszességet vele is megőrizte az Accept, csak éppen a srác a németes precizitás mellé behozta ide az amcsikra jellemző lazaságot – természetesen a megengedhető mértékig –, sőt vokálozik is. Úgyhogy bár nem ők a földkerekség leglátványosabb koncertzenekara, intenzitásukra a sokadik alkalommal sem győztem rácsodálkozni.
A dallistával szintén fölösleges volna kötözködni. A mérleg hovatovább a jelenkori Accept nóták felé billen a régiek ellenében – a Tornillo-korszak nagyszerűségét mi sem bizonyítja fényesebben –, az 1980-85 közötti termés csupán a Breaker - Restless - Balls hármasról összerakott egyveleg révén került többségbe számszakilag. További sokatmondó tény, hogy a Blood of the Nations ugyanúgy négy tétellel képviseltette magát, mint a Too Mean…, és a ráadásblokkot is egy újkori darab, a Hung, Drawn and Quartered indította. A turné alatt bizonyos pontokon variálódik a szett, és a Midnight Mover (hatalmas személyes kedvencem) rendesen felspécizte a törileckét. Ennek minden egyes passzusát nem szükséges átvennünk: az érintettek jól tudhatják, mely számokról van szó. Újat amúgy sem lehet már elmondani róluk, élőben meg nem lehet elégszer átélni ezeket.
Teltház talán nem volt, de igen közel járhattunk hozzá. Meggyőződésem, hogy ez nem pusztán a lezárások okozta rajongói kiéhezettség következménye, hanem az Accept kiegyensúlyozottan erős formájának szól. A tavaly novemberi U.D.O. show kimaradt az életemből; aki azon az estén is megjelent és mindenáron meg akarja versenyeztetni a két felet, most megteheti. Ami engem illet, nem tartom ezt különösebben fontosnak. A Wolf Hoffmann vezette gépezet folyamatosan nyomul előre, minden ellenállás hasztalan.
Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT.