Végre megjelent a Black Star Riders ötödik lemeze, a jópofa borítóba csomagolt Wrong Side of Paradise. Ricky Warwick énekes (és most már egy kicsit gitáros is) körül ismét személyi változások zajlottak, ráadásul kiadót is váltottak. Vajon kell-e izgulnunk a lemezanyag miatt?
Ígérem, erre is válaszolok, de nem bírom ki, hogy ne egy személyes emlékkel kezdjem ezt a rövid írást. Réges-régen az MTV-n vasárnap éjjelente ment a Headbangers Ball című rock-metal műsor, amit egy csinos, többnyire szőke hölgy, bizonyos Vanessa Warwick vezetett. Az ő férje volt akkoriban Ricky Warwick feltörekvő rockzenész, a The Almighty frontembere. A jó Vanessa persze az urát is meghívta a műsorba, ahol is a kérdéseket papírról olvasta fel. A saját férjének! Emlékszem, mekkorákat röhögtünk ezen a haverokkal akkoriban.
Na mindegy is, azóta már elváltak, Ricky jegelte a The Almighty-t, és pár kanyar után a Thin Lizzy legújabb reinkarnációjának énekese lett, ami azért nem semmi. Ebből nőtte ki magát a Black Star Riders, ugyanis a friss Lizzy tagság annyira összemelegedett, hogy új zenéket is írtak, de azt mégsem akarták, hogy ezek a legendás néven jelenjenek meg. Ez a rokonszenves ötlet vezetett a BSR születéséhez, akik idén már az ötödik lemezüket adták ki. Az akkori alapítók közül már csak Ricky tagja a zenekarnak, és a friss lemezt már nem a Nuclear Blast, hanem egy új partner, az Earache gondozza. Az új anyagon már Zak St. John dobol, és új a gitáros is (Sam Wood), de az ő játékát majd csak a turnén hallhatjuk, mert a lemezen még Christian Martucci gitározott. Mondhatjuk, hogy turbulens időket élnek a fekete csillag lovasai (jó, hát nem minden zenekarnév menő lefordítva is).
Ha nem ismered őket, a legegyszerűbb simán hard rock címkét használni rájuk, de a húzósabb, szőrös tökű fajtából. Karcol a két gitár, lassú számnak se híre, se hamva, és a lemez is egészségesen, természetesen szól. Az egésznek van egy régisulis, analóg hangulata, ami különösen tetszik. Ricky nagy gondot fordított rá, hogy a szövegek pozitív üzenetet hordozzanak, felemeljék, erőt adjanak a hallgatónak. Ez egyrészt dicsérendő, másrészt kevesen fogják szövegkönyvvel hallgatni a lemezt, így működnie kell csupán a zene segítségével is. Jelentem, működik, a Wrong Side of Paradise igazi feelgood lemez lett.
Ha kicsit jobban elmélyedünk benne, találunk pár érdekességet, ilyen például a Green and Troubled Land, ami Írországról szól, és a lemez legkülönlegesebb dala. Egyszerre lelkesítő és melankolikus, akárcsak az ír népzene, amit ha nagyon akarjuk, bele is képzelhetjük néhány momentumba. A Crazy Horses egy feldolgozás, eredetileg a The Osmonds legnagyobb slágere volt. A húzódal azonban a Better than Saturday Night, amiben Joe Elliott, a Def Leppard énekese a vendég. Mindig jó, ha egy lemeznek több rétege van, és a Wrong Side of Paradise is ilyen. Ha kell, egy tökös hard rock anyag alig 40 percben (cserébe fillerek nélkül), lehet közben sörözni meg hengerfej-tömítésről beszélgetni. De ha kicsit elmélyedünk benne, megmutatja a rejtett értékeit is. Még nekem is hallgatni kell, hogy jobban kiismerjem, ezt javaslom neked is, nem fogod megbánni.
