Két évtizede, a Nightwish, a Stratovarius, a Children Of Bodom, a HIM és társaik (Sentenced, Amorphis, stb.) áttörését követően az összes általuk képviselt alirányzatban szinte havi rendszerességgel érkeztek az újabbnál újabb finn zenekarok lemezei. A tömegtermelés jó ideje alábbhagyott, de valószínűsítem, hogy európai viszonylatban a finneknél még manapság is a legmagasabbak között lehet az egy főre jutó metal zenekarok száma.
Az egyik újoncuk a 2021-ben alakult, de már a második nagylemezét is a háta mögött tudó Autumn’s Grief. A fiatal zenekar tavalyi második nekifutása egyik fenti előddel sem állítható párhuzamba. A név leginkább egy újabb death/doom vonalas formációt sejtet, de a zenekar meglehetősen tágan értelmezi a dolgokat. A finnek szinte az összes olyan alirányzatból merítettek, melyek jó húsz éve voltak napirenden. Nézőpont kérdése, hogy a saját hangjukat keresik-e, vagy úgy vélik, már megtalálták azt, épp ezért mozognak ilyen relatíve széles zenei horizonton.
Akad itt egy adag elektronikus rock/metal a 2000-es évek elejének német/finn vonaláról, ahogy doomos, esetenként death metalos riffek, vonós hangszerek is a zenébe lettek integrálva, mely amúgy alapvetően szimfonikus metal. Szó sincs arról, hogy a finn hármas bármi újat tenne hozzá a jól ismert sablonokhoz, mindössze az a helyzet, hogy próbálnak több irányba is tapogatózni, terjeszkedni, mely törekvés esetenként azt eredményezi, hogy az embernek az egyébként nem túl hosszú lemezt hallgatva olyan érzete támad, mintha némelyik dalt más-más zenekar adna elő. Az énekesnő nem a modoros, cizellált irányból közelít a dalokhoz, hanem ösztönösebben, mondhatnám, hogy érzésből hozza a nem mindig tiszta dallamokat. A hazai Angertea és Ajna zenekarok utóbbi lemezeit is gondozó Inverse Records követői nem lepődhetnek meg, hogy a finn kiadó ismét egy olyan zenekar lemezéhez adta a nevét, mely nem csak sémákban hajlandó gondolkodni. Az Autumn’s Grief tehát az út elején jár, ötleteik már vannak, de a finomhangolás még előttük áll.