A Beast In Black különleges helyet foglal el a hazai rajongók szívében, hiszen a négyhúros poszton egy hazánkfia, Molnár Máté teljesít szolgálatot. Mi több, ő a zenekar egyik alapítója. A komoly nézőszám és a pozitív fogadtatás borítékolható volt, a sikerért azonban nekik is meg kellett dolgozni.
Végre én is átestem a Barba Negra-tűzkeresztségen; ez volt az első koncert, amit már az új, csepeli helyszínen látogathattam meg. Sokan fogalmaztak már meg markáns véleményt (pro és kontra) a hellyel kapcsolatban, de jobb az ilyet személyesen megtapasztalni. Nos, én többnyire jót mondhatok. Kezdjük azzal, hogy valószínűleg nem kérnek eszelős bérleti díjakat a produkcióktól, így lehetséges, hogy még néhány nemzetközi fellépő jegyára is befér 10 ezer forint alá, ami manapság több mint baráti. Aztán, van egy kijelölt parkoló a bejárathoz közel, ahol segítők igazítanak útba. Itt jegyzem meg, hogy egy kis földmunka még beleférhetett volna a placcon, mert most akkora buckák és gödrök vannak, hogy aki Lamborghinivel érkezik, annak garantált a diffúzorcsere. A bejutás gyors, az itatónál elviselhető sorbanállás, kedves kiszolgálás és elfogadható árak várnak. A színpad hatalmas, saját szemmértékem alapján minimum 20 méter széles, és kellően magas ahhoz, hogy az alacsonyabbak is lássák a mutatványt. Így első kóstolásra azt mondom, ideális körülmények várták a 3000 nézőt, ami gyakorlatilag teltházat jelent. Még egy baráti észrevétel, hátha ők is olvassák: értem én, hogy támad a rezsidémon, de a koncertek előtt-között pár pilácsot azért meggyújthattak volna; otthonosabb világosban mozgolódni a mörcs-vécé-büfé háromszögben, mint a félhomályban botorkálni. De ezt leszámítva lett egy új, tuti koncerthelyszínünk.
Korán érkeztem, ugyanis még a kezdés előtt beszélgethettem egy jót Molnár Mátéval, aki volt olyan kedves, hogy a koncert előtti lótifutiban több, mint fél órát szánt a Rockstation magazinra – hamarosan azt is olvashatjátok. Miután végeztünk, már gyülekezett a tömeg, és mire megszemléztem a bőséges ajándéktárgy-felhozatalt, pontosan a meghirdetett időben elkezdődött a Firewind koncertje. Ők egy lassan 25 éves power metal zenekar, amit akár rockzenész-átjáróháznak is nevezhetünk, legalábbis ami a gyakran változó felállást illeti. A stabil pont az alapító Gus G gitárgéniusz (atyaég, mennyi G-betű, pedig még nem is mondtam, hogy a srác görög, hehe), aki a számtalan projekt és vendégszereplés mellett saját zenekart is üzemeltet. Bizony, játszott ő már az Arch Enemyvel, sőt, Ozzyval is, a saját bandájával pedig hagyományosabb euro-power metalt játszik, ipari mennyiségű gitárszólóval gazdagítva. A nekik kiutalt háromnegyed órába szépen összeszedték a negyed évszázad legjavát, és a rokonszenves frontember, Herbie Langhans vezényletével egy remek koncertet vezettek elő.
Herbie igazi veterán rockfazon, jól bánt a közönséggel, és láthatóan élvezte az estét. Már az ő előadásukra is komoly tömeg gyűlt össze, minden dalt taps és üdvrivalgás fogadott. A hangzáslottón ők kapták a nyertes szelvényt, sokkal jobban, tisztábban dörrentek meg, mint később a főzenekar. A csúcspont az utolsónak eljátszott Maniac volt (igen, a Flashdance filmzenéből), ami egyben a Firewind legnagyobb slágere is. Herbie még táncolt is, igazi partihangulatot varázsoltak, úgy gondolom, ennél többet nemigen várhatunk egy előzenekartól. A sikerük egyik biztos jele, hogy körülöttem már a koncertjük közben is többen rájuk gugliztak, biztos vagyok benne, hogy szereztek jónéhány új rajongót. Okosan kiválasztott nyitóbanda volt.
A szünetben megtudhattam, hogy létezik olyan, hogy lime ízesítésű Pepsi Max; mindig lenyűgöz, milyen csodákra képes a vegyipar. De szavam se legyen, pontosan ezt érdemli az a puhány koncertlátogató, aki még a 6 kilométerre levő szállodából is autóval jön. A főzenekar koncertjét már közelebbről néztük, a rendezői jobbon, a VIP-karám magasságában. Érezhető volt a tömeg, ha nem is volt hivatalosan teltház, igen közel álltunk hozzá. Persze egy popmetál koncerten nincs circle pit meg arcon járás, de így is volt pár lökéshullám, és mondjuk úgy, a privátszféránk nullára csökkent. A körülmények miatt az az érzésünk volt, hogy jó alaposan megvárattak minket. Gyakori szokás, hogy a kezdés közeledtével lejátszanak egy dalt felvételről, egyre hangosabban, és mire véget ér, kezdődik a koncert. Hát, most több dalt is lejátszottak (DIO – We Rock, Ozzy – Bark at the Moon, Def Leppard – Women; ha jól emlékszem), de a buli csak nem akart elkezdődni. Pár perc késéssel végre megjelent Atte Palokangas dobos, és birtokba vette az aznapi munkaterületet. Aztán jöttek a többiek is, és belecsaptak a Blade Runner-be, az aktuális album kezdőnótájába. Nehéz szavakat találni rá, milyen energikusan kezdtek, pedig már több, mint másfél hónapja úton vannak. A nehezen körülírható fellépőruhába bújtatott Yannis Papadopoulos énekes már az első szám alatt bejárta a színpad minden zugát, a jobbszélnek és a balszélnek is énekelt egy-egy versszakot. A hangszeresek is rengeteget mozogtak, senki nem maradt a helyén sokáig. És ez így maradt a teljes koncert alatt, a fáradás legkisebb jele nélkül – le a kalappal! Yannis nem egy korpulens alkat, de szerintem litereket izzadt abban a hacukában.
Ők már a látványra is gondot fordítottak: a háttérvászon és a fénycsíkok mellett volt a színpadon két üveghenger, amikben egy-egy félig nő-félig robot bábu állt, mellettük villódzó kijelzőkkel. Az androidlányok sokat dobtak a látványon, és jól megadták a cyberpunk alaphangulatot (vagy mit), bár ezen túl más szerepük nem volt, szóval nem keltek életre vagy ilyesmi.
A hangzás eleinte tavaszi fáradtsággal küzdött, az első pár dal gitárszólóit inkább csak elképzeltük, mintsem hallottuk, és Yannis erőfeszítései sem mindig jutottak el a hangfalakig. A Beast In Black zenéje persze sokkal sűrűbb, mint a Firewind pőre old school metálja, meg aztán sok alkotóelem samplerről szól, mégis, miután magához tért a hangzás, utána sem volt tökéletes, a ritmusszekciót leszámítva. Érdekesség, hogy senki nem cserélt hangszert; lehet, hogy a dalok közti szünetben gyorsan utánahangoltak, de Máté egyedi bőgője, Kasperi jól láthatósági gitárja, és Anton Flying V-je végig szolgálatban volt. A szólókat Kasperi és Anton testvériesen elosztották, utóbbi sokszor az énekbe is besegített, a hangszíne nagyon hasonló Yanniséhoz.
Az energikus kezdés a közönségre is igaz volt, a nyitó hármas pakk (Blade Runner, Eternal Fire, Die by the Blade) alatt jól meg lehetett figyelni, ki érkezett aznap kényelmes cipőben, ők ugyanis végigugrálták ezeket a himnuszokat. Utána két döngetősebb dal jött (Revengeance Machine, Unlimited Sin), csak azután álltak le egy szusszanásra, amikor is Yannis kicsit hosszabban konferálta fel a következő dalt. Látszott, mennyire összerázódtak a fiúk, mindennek megvolt a maga helye és ideje, a mozgások, helycserék hibátlan koreográfiával történtek. Persze az is igaz, hogy ekkora színpadon azért kisebb az esélye, hogy valakit egyszercsak tarkón kólintanak egy gitárnyakkal. Nekem külön tetszett, hogy hiába kaptunk egy tökéletesen megkomponált és összepróbált előadást, megvoltak a kis összemosolygások, az emberi gesztusok, interakciók a tagok között. Öt boldog ember örömzenélt azon a böszme színpadon, és élvezték, amit csinálnak. Ez persze átragadt a közönségre is, a koncert gyakorlatilag egy 100 perces diadalmenet volt.
Intermezzo 1: a közelemben volt egy srác, aki rendszeresen csekkolta a dallistát a telefonján, amit nem tudtam mire vélni. Fájt volna az a kis meglepetés, hogy az amúgy evidens slágerek milyen sorrendben jönnek majd? Vagy unta, és várta a végét, mint én a Helloween-en? Olyan volt, mint valami tanfelügyelő.
Intermezzo 2: a Hardcore című dal tökéletes a közönség énekeltetésére, hiszen a refrénje csak egy szó, jelesül: hardcore. De mögöttem nem sokkal volt egy koma, aki mindig két ütem késéssel hárdkórozott, olyan letargikus hangon, mintha ő lenne Füles a Micimackóból. Ezen azóta is röhögök.
De vissza a koncerthez. Gazdag volt a kínálat, a nem túl hosszú dalok csak úgy záporoztak egymás után. A BiB három lemeze bőven elegendő alapot kínál ahhoz, hogy a programba csak a bombák kerüljenek, üresjárat nélkül. Érdekes, hogy már egy ilyen „fiatal” zenekarnak is vannak kötelezően kihagyhatatlan dalai, a nagy sláger Blind and Frozen, a telefon-lámpást lóbáló Oceandeep természetesen most is elhangzottak. Zoli barátommal (akit olyan jó volt újra látni) meg is beszéltük, hogy ez utóbbit továbbra sem tudjuk szeretni, de ez legyen a mi bajunk. Azért a 2998 mobilvaku is szépen mutatott a tömegben.
A rendes játékidőt a Blind and Frozen zárta, és amikor a zenekar levonult a ráadás előtt, Máté fenn maradt a színpadon és szólt pár szót a közönséghez. Megtudtuk, hogy ez a koncert nemcsak azért különleges, mert hazai terepen játszik, hanem azért is, mert most először mindkét kisfia eljött megnézni. Aztán persze visszatapsoltuk a többieket is, és a háromtételes ráadás idejére igazi örömünnepbe csapott át a koncert. A One Night in Tokyo már most instant sláger, azonnal ragadó, közönség-énekeltetős refrénnel.
Végül az End of the World lett a koncertzáró, aztán meghajlás, fotózkodás, pengető- és dobverő-osztogatás következett, Kasperi még a színpadra ragasztott setlisteket is felszedte és a tömegbe dobta. A Beast In Black a mezőny egyik legjobb koncertzenekara, Yannis pedig briliáns frontember – nem hiszem, hogy aznap este bárki elégedetlenül távozott.
A képeket a Barba Negra munkatársa készítette, további szuper fotók ERRE
