A csütörtöki Archspire & Co. agyvasaló után egy újabb igazán súlyos estén volt jelenésem, igaz némileg máshogy volt súlyos ez az esemény, mondhatni változatosabban. Míg a „kispénteken” a tempó és a technika vitte a fő vonalat, itt a diverz súly volt a főszerepben és… Bocsánat, még mindig próbálok felocsúdni belőle. Ilyen nincs, vagy csak nagyon ritkán… De tényleg…! (fotók: Lányi Kristóf)
Már odafelé meg kellett nyugodnom a tömeg méretét illetően. Előzetesben ugyanis valamiért azt gondoltam, hogy a Barba Negra nagyszínpada előtt csak lézengeni fog a nép, mivel annyi egyéb koncert várja a közönséget mostanában. Szóval lényeg a lényeg, már a HÉV-en hegyekben állt a sötét pólós tömeg mindenféle vállfaja, a józantól az ittasig, a csendestől a hangosig, a(z értsétek jól) tufától az elitistáig. Nem mondom, igazi népünnepély volt, elég volt csak szétnézni kicsit később a nézőtéren.
A beléptetés a megszokott gyors és gördülékeny módon ment, a kezdeti merch csekkolást viszont későbbre halasztottam, mert volt forgalom a pultnál gazdagon. Nem kellett sokat várni és színpadra lépett a Stormruler. Ők voltak az egyetlenek az este alatt, akiket véletlen sem ismertem, de nagyon jól tolták a srácok. Én úgy könyveltem el, hogy ízléses black-thrash keverék amit tolnak, de úgy tényleg a szaftos és nagyon fontos, hogy a hagyományosabb értelemben.
A fél óra, ami jutott nekik tökéletesen elég volt ahhoz, hogy meghozza az étvágyat mind a zenéjük, mind a folytatás iránt, viszont azt fontos kiemelni, hogy ahonnan követtem a bulit, bulikat, egy-két kisebb kiigazítást leszámítva már az első pillanattól atomjó volt a hangzás! A Stormrulernek már az első pillanattól kezdve adott volt minden fénytechnika is, szóval hülyén hangzik, de minőségét tekintve mintha négy főzenekart néztünk volna meg egy este alatt. Így kell ezt csinálni! Persze mit sem ért volna az egész, ha a kvartett nem ad bele apait-anyait, amivel szintén nem volt gond, hiszen ezt az energiát maga a közönség is átvette: ha nem csal az emlékezetem, itt már kinyíltak az első circle pitek. Remélem, lesz még lehetőség találkozni velük, mert igen zsírul tolták. Ha nem voltatok ott, vagy kicsit késtetek volna, mindenképp pótoljátok!
Ha az első zenekar után viszont ténylegesen elszabadult a pokol! Az Ingested a színpadra lépést követően könyörtelenül kicsikarta az utolsó szuszt is a nagyközönségből. A magyar földre szinte hazajáró britek kiváló érzékkel válogattak az eddigi termésből, még a mondhatni friss Ashes Lie Still is csak két dallal képviselte magát a hétdalos műsorban. Ismertem a zenéjüket, persze, de olyan nagy mennyiségben nem hallgattam őket azelőtt. Viszont amit itt kaptam, az bőven elég volt ahhoz, hogy mostantól ténylegesen és valóban is, célirányosan akarjam őket hallgatni. Csúnya volt, amit leműveltek, a lehető legnemesebb értelemben. A hangulat fokozódott, itt a pitek mellett már volt egy rohadt nagy wall of death, sőt crowdsurf is. Itt szem, száj, fül nem maradt szárazon, nem egyszer fintorogtam egy-két szaftosabb téma, breakdown, vagy leállás miatt. Tudjátok, amikor annyira jó, hogy attól vágsz pofákat. Zseni! Megint az a jóleső érzés volt rajtam, amikor tudtam, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete lesz. Imádom az ilyet amúgy, mert ekkor már tudom, hogy megérte elmenni a bulira. Igaz, ilyenkor nehéz utána a többi zenekarnak, mert telítődök a témákkal és gondolatokkal, de ez már csak ilyen… Ez egy olyan nemes érzés, amit imádok átélni. A szett után gyorsan kértem az asszonyi engedélyt a merchölésre, amit szerencsére – kicsit később, mert mással volt elfoglalva – megkaptam.
Ha a színpadképet nézzük, a legkomolyabb felhozatallal a Dark Funeral támadott. A zenekari logó mellett két mucli várta az ártatlanokat a háttérvásznon (ők az Ingested alatt is leselkedtek, nem is értettem a jelenlétük miértjét), rajtuk kívül egy logós háttér és két kisebb molinó is jutott, plusz oldalt két további zászló. Meg persze bőr, szegecsek, corpsepaint. Hiába volt forró a koncert hangulata, itt azért hűvös lett. Szerencsére az első pár taktust leszámítva a hangzásban nem volt semmi dögszag, szépen, érthetően süvítettek le a halált hozó riffek a színpadról. Az előadás tökéletes volt, sőt azt kell, hogy mondjam, üdítő diverzitást hoztak a sok deathes riff közé. Mármint értitek: ha egyféle zenét kell hallgatni négy zenekartól, a főzenekarra már leélik az agyadat. Itt meg volt eddig black-thrash, death(core), most színtiszta black, aztán pedig jött egy hagyományos, gyilkos death metal. Szépen le volt osztva. Visszatérve a koncertre! Itt szépen összeszedték az életmű legjobbjait, persze a friss, tavalyi lemezt szem előtt tartva, szépen kitöltötték a rendelkezésre álló ötvenöt percet, aminek egyébként öt perccel korábban fogtak neki. Kilenc szám jutott a turnéra, minden percét éltem. Külön dalokat nem emelnék ki, ez hibátlan, profi előadást kaptunk az arcunkba. Ez így volt tökéletes, ahogy volt. Közben megkaptam a korábban kért engedélyt, így az utolsó dalnál egy rövid technikai szünet után mentem is a merch-höz a lemezecskémért.
Amúgy milyen „szép”, hogy néhányan már ekkor édesdeden alukáltak az asztaloknál, földön, itt-ott. Persze megesik, hogy olykor-olykor megszalad a szeszesital, legénykoromban velem is megesett, hogy a kelleténél kapatosabban mentem be egy koncertre, de itt láthatóan idősebb arcok hédereltek csendesen, világukról nem tudva. Ennyire nehéz ismerni a határainkat? Mondjuk nekem aztán mindegy, amíg nem kapok a mindenféle testnedveikből és a gyomrukból kitörő cuccokból. Csak mosolyogtam magamban, hogy milyen jól döntöttem, amikor tavaly elhatároztam, hogy „mentesen” fogok szórakozni a koncerteken – főleg, amire egyedül megyek.
Na, de lényeg a lényeg, korong a… Hát, nem zsebben, mert oda nehézkes lenne, de a kezemben, aztán vissza a helyemre, mert közben megkezdődött a színpad átszerelése a főzenekarra, a legendákra. „A” legendákra. Az előirányzott fél órányi maszekolást szerencsére nem maxolták ki, így a meghirdetettnél tíz perccel hamarabb már ott voltak a deszkákon. És ha már egyszer ott voltak, miért ne pusztítottak volna el mindenkit az ízes death metaljukkal, nemde? Volt is mit igazítani az agyakon, hiszen négy éve nem jártak nálunk, így ahogy mondani szoktam, „igény az volt”. Aztán ha már egyszer beindul a gépezet… Konkrétan gépágyúként sorozták ránk az öregek a legszebbjeiket, először a hölgyeknek ajánlott, ötödikként eljátszott Fucked With a Knife előtt volt egy kis pihi. Amúgy a dallista ITT található. Utána akkor állt meg újra a belezős riffvonat, amikor maga a Nyak hívott mindenkit headbang-versenyre az I Cum Bloodnál. Ha nem mondta volna előre Corpsegrinder, hogy aki versenyre kel vele az beszopta, ezt akkor is tudtunk volna. Hihetetlen, hogy még mindig milyen erő és tempó van a fejtartó szerkezetében, miket kibír ennek a nem túl szép, de annál szeretnivalóbb embernek a teste.
Amúgy mit lehetne elmondani a szokásosan minimál dizájnra vett koncertről (tényleg csak egy-egy lehúzott arcbőr díszítette a gitárerősítőket)? Hogy Erik Rutan ütősen mutatkozott be, mint Cannibal Corpse gitáros? Olyan pedigréje van, hogy ez alap. Hogy a többiek hiba nélkül hozták a részeiket? Ez is alap. Hogy gyilkosok a dalok? Ember, a medve az erdőbe szarik? Jöttek a jobbnál jobb, fájdalmasnál fájdalmasabb, véresnél véresebb dalok és mi, a közönség kértük, ettük, igényeltük, kaptuk. A csúcspont persze a Hammer Smashed Face volt, amit nyilván a végére hagytak, hogy aztán mindenki mehessen haza, vagy bárhová, már ha a teste, vagy a lelke éppen bírta.
Amúgy ezen felül sokat tényleg nem lehet elmondani erről az életmű szinten minden szeletéből merítő dallistáról. Minden, vagy szinte minden elhangzott, amire számítottunk, a Violence Unimagined három nótával képviseltette magát, tehát nem feküdt rá úgy komolyan a súlyával az összesen tizennyolc felvonásos műsorra. Corpsegrinder meg nyilván tündérmackó volt, mint mindig. Két nyak-ventillátor között osztotta a vicceket, örömmel fogadta a feldobált plüssöket, mosolygott a szépségesen csúnya arcával, míg a többiek csendben, rendben, gépies pontossággal hozták a részeiket. Mondhatni „csak” a szokásos, de egy Cannibal Corpse koncert a maga brutalitásával sosem mondható annak, elég csak megnézni a közönségben elszabaduló káoszt.
Kifelé nyargalva láttam jó pár megfáradt arcot, volt, aki 4X4-es hajtásban (négykézláb) sem tudott egy egységnyit sem haladni. „Megfáradt a cimbora.” – jutott eszembe egy jól ismert koncertfelvétel egy részlete, miközben a HÉV felé nyargaltam közepes tempóban. Ők, azaz a megfáradtak vajon hogy lehetnek ma? Nem mintha sok időm lenne ezen gondolkodni, hiszen kezdődik a munkahét, bár az „elesettek” biztos pihentetnek majd. Remélem, legalábbis.
Azon viszont semmi sem változtat, hogy milyen brutálisan bika este volt ez, micsoda fantasztikus összeállítás szedte szét az agyakat a Barba Negra nagyszínpadán. Többször hangoztattam már, hogy a járványnak „hála” rengeteg esetben fognak össze a nagyok és hogy mennyire örülök neki, hiszen nem kell „sokadik” zenekarokat hallgatni bemelegítésként. Nem tudom, meddig fog ez tartani, viszont érdemes ilyen turnékat elcsípni, hiszen ezek a kombók igazi csemegék a testnek és léleknek is. Örülök, hogy ott lehettem. Köszönöm!
