Komoly várakozás és tapintható izgalom övezi Kerry King első albumának megjelenését. A Slayer gitárosa nem árult zsákbamacskát, és az idő előtt nyugdíjazott zenekarának egyenes folytatását ígérte. Vajon tartotta a szavát?
A Slayer körüli történéseket elég alaposan dokumentálta a rocksajtó és a közösségi média, ezért a történelmi háttér áttekintése a szokásosnál vázlatosabb lesz. A „Big 4” prominens tagja 2015-ben adta ki a tizenkettedik albumát (Repentless), amely már a néhai Jeff Hanneman gitáros nélkül készült, és – ki tudja, hányadszorra – Dave Lombardo dobost is kiebrudalták a felvételek előtt. Később a zenekar bejelentette, hogy egy alapos turné során elköszönnek a közönségtől, és befejezik a közös munkát. Az utolsó koncertet 2019 novemberében játszották le, ez később megjelent videón is. Mint kiderült, egyedül Tom Araya énekes-basszusgitáros akarta letenni a lantot, mert belefáradt az aktív zenészélet fizikai és egyéb terheibe. Kerry azonban szívesen folytatta volna, meg is ígérte, hogy másik zenekart alapít, és nemcsak koncertezni fog, de új lemezt is készít majd. Azt is gyorsan tisztázta, hogy ne nagyon várjunk másmilyen muzsikát, mint amit már bő 40 éve játszik.
Ezután hosszú csend következett, amit csak néhány kósza pletyka tört meg. Pár hónapja aztán végre beindultak a fogaskerekek, és sorban bejelentették a részleteket. A zenekar Kerry King nevén fut, a lemez pedig május közepén jelent meg. Kerry társai mind olyan zenészek, akiket már ismerhetünk más zenekarokból. A dobos kiléte egy percig sem volt kérdés, Paul Bostaph már a Slayerben is együtt játszott vele. A ritmusszekció másik fele Kyle Sanders (Hellyeah), szólógitáron pedig Phil Demmel játszik, aki a Machine Head-ben töltött hosszabb időt. A fejhangon ordibálást pedig Mark Osegueda szolgáltatja, aki hevesen fogadkozott, hogy ettől még marad a Death Angel élén is. A dalokat és a szövegeket Kerry írta, de ilyen kaliberű muzsikusok esetén elvárható, hogy az ő kézjegyük is felismerhető legyen. Így is lett, Phil szabad kezet kapott a szólók kidolgozásában, Paul dobolását még én is meg tudom különböztetni mondjuk Lombardo játékától, és Mark hangja – bár messziről, hunyorítva megidézi Arayáét – szintén összetéveszthetetlen.
A Diablo című kétperces instrumentális darab szolgál intróként, amiben fokozatosan egymásra rétegezve érkeznek a King-riffek, majd a végén egy kis gitárvijjogtatás. Azon túl, hogy ízelítőt kapunk a bivaly hangzásból, igazából csak a Where I Reign felvezetőjeként szolgál. Ezzel veszi kezdetét úgy igazán a lemez, és egy igazi rajongó kétféle módon reagálhat rá: vigyorog, mint a tejbetök, vagy felugrik a helyéről, és körbeheadbangeli a szobát. Vagy mindkettő egyszerre, hehe. Olyan energiák szabadulnak fel ebben a dalban, amit nehéz szavakba önteni. Ahogy említettem, a lemez hangzása etalon, egyszerre tiszta és erőteljes, de külön kiemelném a dobok megszólalását. Szinte látjuk magunk előtt egy szuperközelin, ahogy a dobverő lesújt a bőrre, és érezzük magunkon a puffanást. A lemezt nemcsak hogy rendes stúdióban vették fel, hanem a zene egy régi szentélyében, a Los Angeles-i Henson stúdióban, Josh Wilbur producer irányítása mellett. Wilbur most először dolgozott Kerryvel, de gondolom, hogy a Korn, a Lamb of God, vagy a Bad Religion bizonyos albumai megfelelő referenciák voltak. Hát, mostantól a From Hell I Rise is az lesz a portfóliójában.
Érdekes szerkesztési megoldás, hogy egy súlyos középtempós dal, a Residue következik, ha engem kérdeztek, én folytattam volna valami tuka-tukával, hogy aztán negyed óra után megsemmisítsem a hallgatót. De Kerry a változatosságra törekedett, ez végig érződik a lemezen. Egyetlen aggodalmam az volt a megjelenést megelőzően, hogy az egész egy folyamatos kalapálás lesz, de ez alaptalan volt. A From Hell I Rise a műfaj keretein belül kellően változatos, miközben a durvaságból szemernyit sem enged. A Residue után jön az Idle Hands, az első kislemez. Phil szólóját még a főnök is kiemelte több interjúban – joggal. Én azért kitérnék Mark énekére is, mert az is csúcsteljesítmény. Nem tudom, mennyi idő alatt, hány próbálkozásból sikerült ezt így rögzíteni, de sokszáz kalória elégett közben. És a változatosság nála is visszaköszön: noha egy „külsősnek” a thrash metal csak ordibálás, Mark gondoskodik róla, hogy sokféle hangulat, sőt, akár fogós dallamok is előkerüljenek. Mint például a Trophies of the Tyrant-ben, ami ismét lassabb tempót diktál, és mellesleg egészen csavarosan épül fel. Az énekes részek is érdekesen állnak össze, de figyeljük csak meg az első szólót: a hullámzó hangulatával szinte játszik a hallgatóval. Csak folyamatos kalapálás, mi? Hát egy fenét!
Hogy ne csak hozsannázzak, szólni kell a borítóról is. Sokak szerint mesterséges intelligencia (AI) segítségével készült, ami úgy gondolom, nem ördögtől való (pun intended), de az már igen, hogy csúnya és gagyi lett. Mintha direkt elmosódna, hogy ne látszódjanak a részletei. Ahogy KoaX kolléga felhívta a figyelmemet, az Urachel tavalyi nagylemeze, a Pseudomonaachia Daemonium is hasonló fronttal jelent meg (ITT megnézheted és olvashatsz is róla). Azt is AI készítette, bár szerintem sokkal jobban néz ki, mint emez. Igenám, csak amíg egy egyszemélyes magyar underground formáció esetében ez nemhogy elfogadható, hanem egyenesen menő, addig a thrash metal egyik keresztapja ugyan már, méltóztasson felkérni egy grafikust, és ne a Midjourney-be pötyögje, hogy satan meg devil. Különösen, ha minden más részletre ilyen aprólékosan odafigyelt. Ide kívánkozik, hogy a Deicide nemrég bemutatott friss albumának borítójára hasonló kézműves megoldással, szintén hasonló eredmény született, ejnye. Ezzel itt le is zárnám az AI témát, de biztosan lesz még róla szó a jövőben.
Vissza a lemezhez, ugyanis egy újabb érdekesség következik. Az Everything I Hate About You egy másfél percnél is rövidebb, hardcore punk hangulatú dühkitörés. Csak éppen furmányosabb riffekkel, és abban is biztos vagyok, hogy HC punk dal még sosem szólt ilyen jól. Mondanám, hogy Mark jutalomjátéka, de vajon illik ilyet mondani a folyamatos ordibálásra? Mindegy. Érdekes, hogy még az intrónál is rövidebb, de így is kerek, a műfaj ennyit enged. A lemez vége felé is maradt finomság: a Shrapnel például úgy indul, hogy azt nagyon szeretném egyszer élőben hallani. Az Iommit idéző riff és a belassulós bridge után szinte várjuk, hogy odaverjenek, és persze meg is kapjuk a magunkét. Végül a címadó zárja a lemezt, egy lineáris, de annál energikusabb döngetés formájában.
Az album első kétharmada hajszállal erősebb, mondjuk a kissé szájbarágós Toxic dallal bezárólag. A többi sem töltelék, távolról sem, de annyira tömény és energikus az egész anyag, hogy így egyben megüli a hallgató gyomrát. A 12+1 dal bő háromnegyed órát tesz ki, ha esetleg kettőt lehagytak volna, az segítené az emésztést, és még így is nagyobb falat lenne, mint a Reign in Blood. Pont emiatt nem is javaslom, hogy egy felületes belehallgatás után elkezdjük a klasszikusokhoz (Reign-South-Seasons, csak hogy világos legyen) hasonlítani. Azok ugyanis bő három évtizede velünk vannak, hangról-hangra belénk ivódtak, a részünkké váltak. A mostanra megváltozott „zenefogyasztási” szokások miatt a From Hell I Rise nem kapja meg ugyanezt az esélyt, de meggyőződésem, hogy ha hasonló pályán indulhatna, ugyanolyan jó időket futna, mint a nagy elődök.
A kopasz gitáros tartotta a szavát, a lemez a Slayer munkásságának logikus folytatása lett, amire büszkén stemplizheti oda a nevét. Nem pótlék, nem utánzat, és még véletlenül sem Slayer-light, stabilan és daliásan áll meg a saját lábán. Nem dobálóznék olyan nagy szavakkal, hogy év lemeze vagy ilyesmi, de az biztos, hogy a gorombák közül ezt az albumot fogom idén a legtöbbet pörgetni.
