A banda történetében sorsdöntő. Rendkívüli jelentőségű. Óriási nyomás alatt készült. Mérföldkő az együttes pályafutásában. Általában ezek a mondatok azok, melyek egy lemezkritika alapjait képezik. Ez az az eset, amikor nem csak színező közhelyekként funkcionálnak, hanem nagyon is valóságosak az éppen ma harminc éve megjelent Helloween album, a Master of the Rings vonatkozásában.

A német speed alapvetést a „happy metal” képzeletbeli zenei műfaj feltalálójaként is jellemezzük. Ennek dacára történetük már a kezdetektől fogva sem nevezhető „happynek”, ami a belső és egyéb feszültségeket illeti. Ezeknek mintegy megkoronázása volt, amikor Michael Kiske távozott a bandából. Sokan — mint énekessel – vele azonosították a Helloweent, bár a zenei agy szerepét az emblematikus Keeper of the Seven Keys lemezek kiadása után távozó gitáros, Kai Hansen után a szintén gityós Michael Weikath vállalta fel.

Az új igazolás a Pink Cream 69 frontembere, Andreas „Andi” Deris lett. Mellesleg egy dobos csere is lezajlott – Ingo Schwichtenberg helyére ült Uli Kusch – de ez nyilván nem sokkolta hasonló erővel az egyszeri rajongót, mint az énekes váltás. Az előző két lemez (Pink Bubbles Go Ape, Chameleon) kudarca után igaznak tetszett a szólás akkor ’94 nyarán: „innen szép nyerni”.

A Helloween a lemezintrókat Invitation, Imitation és hasonló címekkel illette idáig, most mindjárt egy Irritationbe futunk. Bár a fémzene rajongókat, biztos vagyok benne, más műfajok sokkal jobban irritálnak, mégis egy szimfonikus bevezetőt kapunk. Akik a zenék mélyebb rétegeit ásatják, azoknak el kell viselniük ezt is, mint Helloween-féle szokásos geget. Így némileg késik a pillanat, amikor végre bemutatkozhat nekünk az új énekhang.
Hát soha rosszabb bemutatkozást! Írhatnám, hogy a Michael Weikath tolla alól kikerült Soul Survivornak a zenekar történetének legfényesebb gyöngyszemei közt a helye, ha nem követné még négy hasonló ezen a Master of the Ringsnek keresztelt albumon.

Ha szabad szubjektív véleményt beleszőni ezen írásba: már rögtön itt az elején bebizonyosodik, hogy Andi Deris tökéletesen pótolja Michael Kiskét. Kicsit mélyebb a hangszín, de pont ezzel a változtatással lobban fel újra az egy ideje már kihunytnak tűnt tűz. És ezek után a zenekarnak sikerül emelni a tétet: a Where the Rain Grows talán még lendületesebb, mint az előző nóta.

A harmadik track már málházósabb dalában Deris szerzőként is bemutatkozik, nem is akárhogyan! Talán megint elfogult vagyok, amikor leírom: ez a Why? cimű „ellen-ima” a lemez legkirályabb négy perce! Ezen a jóval később, a dalról forgatott koncertfelvételen pedig össze lehet hasonlítani a „régi” és az „új” énekest.

A Mr. Ego pedig Roland Grapow talán legjobb Helloween-beli szerzeménye. Most, harminc év után anyaggyűjtés közben szembesültem vele, hogy a dalt szerzője M. Kiske ex-énekesnek szentelte. Már a cím is elég beszédes. Különös, hogy éppen a „leghelloweenosabb” szerzeményeket nem a Marcus Grosskopf basszer mellett ős-tagnak számító, fő-szerző „Weiki” jegyzi, de a Perfect Gentleman szintén ennek nevezhető. Ez a klipes Deris-dal sem mentes a Helloween együttesre jellemző zsibbasztó poénoktól, de ennek ellenére igazi rock-slágernek nevezhető.

Ennyire bivaly kezdés után törvényszerű, hogy a színvonal egy kicsit visszaesik előbb-utóbb. A Game is On, ahogy Sunthatneversets kolléga írná, szódával elmegy, de a Secret Alibi és a Grapow-féle Take me Home nem hinném, hogy bármelyik Helloween-rajongó kedvenc nótája lenne. Amiért érdemes várni, az az In the Middle of a Heartbeat, mely szerintem a germán együttes balladáinak sorában rögtön ott áll a második helyen az ikonikus A tale that wasn’t right után. A kicsit westcoast hangulatú dal születésében Andinek ismét oroszlánrésze volt.

Végül a lemezt a felejthető Still We Go zárja. A végeredmény azonban egyértelműen: győzelem! Sőt, ha az első öt dal színvonalát tartani bírták volna, most egy alap metal albumról beszélhetnénk.

Mégha sok ortodox rajongó ezt azóta sem ismeri el. Ha a fanyalgók ellátogattak volna valamelyik, futball-stadion helyett már csak Petőfi Csarnokban rendezett Helloween bulira, hallhatták volna, hogy Andi, egyedi(bb) hangja mellett a Kiske-témákat is csont nélkül hozza. De sajnos a fanok nagy többsége érzékeny a változásra, legfőképp az énekes váltást nem tudja megbocsátani. A Helloween a Master of the Ringset követően Andi Derisszel még egy sor kiváló albumot készített, vegyük csak a Dark Rideot, vagy a 7 Sinnert. Azonban a közönség közel sem fogadta ezeket olyan szeretettel, mint a két „ősi” Keeper of the Seven Keys albumot. Ennek eredménye napjainkban egy talán kissé erőltetett renunion, de ez már egy másik történet.