Megjelent az új Jack White album és most majdnem White Stripes-t írtam, igaz úgy sem állnánk távol a valóságtól, de erről majd később. Egyébként a “megjelent” ebben az esetben talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, a “lelepleződött” inkább állja meg a helyét, hiszen elég rendhagyóra sikeredett a marketing kampány.
Konkrétan aki július 19-én a Third Man Recordsnál vásárolt, az kapott ajándékba egy No Name címkés bakelitet, amiről aztán kiderült, hogy az új Jack White szóló lemez. Az ilyen bűvészmutatvány nem áll távol White-tól, hiszen történt már olyan, hogy minden kárpitos tudását latba vetve rejtett különböző limitált kiadásokat újrahúzott ülőalkalmatosságokba, ami azért nem annyira fogyasztóbarát megoldás, szemben ezzel a kis meglepivel, amihez már nem kell szétszedni a kanapét.
Bár a No Name nem holmi B-oldalas resztli gyűjtemény, nekem a System Of A Down - egyébként kiváló - Steal This Albuma jutott rögtön az eszembe és ugyan Jack nem buzdít bolti lopásra a közösségi megosztást pont támogatja, ami a maga nemében elég punk gesztus.
/Fotó: David James Swanson/
És nem csak a terjesztés módja punk, de a tartalom is meglepően karcosra sikerült, legalább is a korábbi Jack White szóló anyagokhoz mérten és akkor most vissza is kanyarodnék a korábbi elszólásomhoz vagyis, hogy a No Name valójában egy White Stripes lemez (persze Meg nélkül).
Hogy mettől meddig tart a White Stripes és hol kezdődik a Jack White one-man show, azt nehéz belőni, mert a jellegzetes énekhang meg gitártémák rögtön felcímkézik a produkciót. A No Name esetében is nyilván ez a helyzet, viszont itt ismét abból a minimalista eszköztárból dolgozik White mint anno az anya banda esetében, de értő kezek között nem is kell több. Egy elitista persze húzhatja a száját a faék egyszerűségű témák hallatán és mondhatja, hogy ezt bárki írhatta volna, de végül mégis csak Jack White rakta egymás mellé azt a három akkordot és bizony minimum a Ramones óta tudjuk, hogy nagyon nem az számít mekkora istenkirály vagy a hangszereden.
Persze nem egy hagyományos értelemben vett punk lemezre kell most gondolni (egyedül a Bombing Out felel meg a műfaji kritériumoknak, ráadásul furán dobozul is szól a nóta, gyanítom a kárpitos műhelyben lett feldemózva aztán úgy maradt), inkább az attitűd a meghatározó.
Az album nyitó Old Scratch Blues hunyorítva akár Rage Against The Machine-nek is elmenne, a bólogatós Bless Yourself aljasan módon a legprimitívebb ösztönöket veszi célba, a mindig tuti halk-hangos receptre megírt That’s How I’m Feeling meg képes egy "Oh Yeah" refrénnel kiszúrni a szemünket, de mindegyik rohadtul működik.
Meg működik a slide-os It’s Rough On Rats (If You’re Asking) a gitárszólónak álcázott jó kis zajolással a közepén, a tempós Number One With A Bullet, vagy a két tuti sláger, a What’s The Rumpus meg a Tonight (Was A Long Time Ago), de igazából az összes nótát ide sorolhatnám, annyira egyben van a No Name.
Megkockáztatom, hogy Jack White megírta a szólókarrierje legizmosabb lemezét, tele ravasz minimál slágerrel, szóval csinálja utána aki tudja. Ötös!