Ha térben észak felé, időben pedig három évtizeddel korábbra tekintünk, kijelenthetjük, hogy a három legfontosabb észak-európai black metal színtér, azaz a finn, a svéd és a norvég közül az utóbbi volt az, ami mind mennyiség, mind pedig minőség szempontjából a legtöbbet adta a műfajnak. Még a ’90-es évekbeli norvég zenekarok nagy része fokozatosan vagy drasztikusan alakított, változtatott a kezdeti irányvonalán, a finnek jelentős hányada pedig inaktívvá vált, addig a svéd black metal legnagyobb nevei évtizedek elteltével is változatlan hévvel pusztítanak.
Általánosítani persze nem lehet, de kétségtelen, hogy a nagyobb nevek közül két svéd alakulat is makacsul ragaszkodik a kezdeti irányvonalhoz. Természetesen a Mardukra és a Dark Funeralra, pontosabban két zenészre, Morgan Hakanssonra és Lord Ahrimanra gondolok. A Dark Funeral a 2016-os Where Shadows Forever Reign óta dolgozik a német Century Media hátszelével, de a kiadó már 2013 őszén levezényelte a korábbi nagylemezek ismételt kiadásait. Ennek keretében az első kislemez is kapott egy feldolgozásokkal és koncertfelvételekkel bővített újrakiadást. A harminc éves jubileum alkalmából pedig idén nyáron újra terítékre került a Dark Funeral első életjele.
A koncepció rendhagyóra sikerült, ugyanis maga a zenekar is aktivizálta magát a kerek évforduló alkalmából. Lord Ahriman és jelenlegi társai újravették a négy tételt, melynek eredményeként egyes szerzemények bővültek, mások rövidebbre lettek fogva, a jól bevésődött dalsorrend viszont nem változott. A CD és LP változatokban testet öltött végeredmény egy rendhagyó split (megosztott kiadvány) lett, melyen így az egykori és a jelenlegi Dark Funeral osztozkodik.
A műsor elején az eredeti változat, a folytatásban pedig az újragondolt verzió került korongra. Adva van tehát az összehasonlítás lehetősége. Az eredeti változat kapcsán nem gondolom, hogy hosszas körmondatokkal lenne szükséges ecsetelnem az erényeket. Egy dolgot, pontosabban egy személyt, a korai Necrophobic-ban is meghatározó szerepet betöltött Blackmoont azonban meg kell említenem. A néhai gitáros a zenekarvezetővel együtt írta ezeket a szerzeményeket, karizmatikus játéka, szólói, metsző riffjei sajátos aurát kölcsönöztek ennek a bő negyedórás kiadványnak.
Fő szabály szerint gyors, de a dallamokat sem nélkülöző, a műfaj kereteit szigorúan értelmező black metalról van (volt) szó. A megszólalás viszont a korabeli pályatársak kezdeti munkáihoz képest kellően tiszta lett. A vokálokért és a basszusgitárért felelős Themgoroth és a később a Svartsyn soraiban ismertté vált Draugen ütős csak epizódszereplők voltak a Dark Funeral történelemkönyvében. A hangzásbeli hiányosságok legfeljebb a dobok terén említhetők, de az irányzat kontextusába helyezve a dolgot, ezek sem értékelhetők negatívumként.
Themgoroth a károgás mellett a black metalban azokban az években atipikus mély hörgéseket is bevetett, de a My Dark Desires narrációi is említésre érdemesek. Az eredeti kislemez a korai svéd black metal egyik pillére, ha kikezdhetetlen monolitnak nem is merném nevezni. Sokan bizonyára a végeredmény ismeretétől függetlenül vitatják az újravett verzió létjogosultságát. Nos, a vezér, Lord Ahriman kapcsán a hitelesség nem lehet kérdéses. A gitáros a köztes évtizedekben is ugyanazzal az attitűddel állt a black metalhoz, ahogy a ’90-es évek elején közelített ahhoz. A műfaji külsőségeket sosem vetkőzte le, de maga a zene sem módosult, fejlődésnek csúfolva nem esett át változtatásokon. Heljarmadr már tíz éve áll a fronton, rikácsolása ha nem is unikális, de kellően karakteres, elődjéhez képest kiemelten figyel arra, hogy az általa keltett hangorkánból a dalszövegek is kivehetők legyenek. A veterán Chaq Mol két évtizede erősíti az ötöst, a később érkezők, Adra-Melek és Jalomaah pedig rengeteg földalatti formációban bizonyították elkötelezettségüket.
Az újrafelvétel nem esett a rutin és a több évtizedes tapasztalat áldozatául. A zsigeri megközelítés továbbra is a Dark Funeral sajátja, de ehhez a hozzáálláshoz az életkorból adódóan értelemszerűen már némi tudatosság is párosul. A hangzás kikezdhetetlen - Jalomaah és Draugen játéka között nagyjából akkora a minőségbeli/technikai különbség, mint Trym Torson és Faust teljesítménye közt. Leginkább a Shadows Over Transylvania esetében feltűnő a különbség, melynek tempóját az ütős még fel is pörgette. Az In The Sign Of The Horns eredetijének középrészében számomra mindig is idegennek hangzó szimfonikus-hatású betétet az idei változatról mellőzték, az csak a levezetőben kapott helyet.
Csak maga Lord Ahriman tudhatja, hogy milyen messze még az út vége, de jelen kiadvány keretbe foglalja a zenekar eddigi harminc évét - három évtized kompromisszumok nélkül.
Aki még nem tudná, annak mondjuk, hogy a zenekar január 18-án a Barba Negrában ad koncertet.
