A négytagú amerikai-angol hard rock supergroup egy hosszabb szünet után ismét összeállt, aminek eredménye a római ötössel jelölt nagylemez lett.

Nem könnyű követni a különféle all-star hard rock brigádok történéseit, különösen ami a felállásuk alakulását illeti. A Black Country Communion legutóbb hét éve adott ki lemezt, de közben a tagok ezer más projektben is részt vettek, meg ugye volt egy világjárvány is. Glenn Hughes énekes-bőgős tett egy hosszabb kitérőt a The Dead Daisies frontján, Joe Bonamassa gitáros kiadott négy nagylemezt, ugyanennyi koncertalbumot, a vendégszerepléseket hagyjuk is. Derek Sherinian billentyűs különféle kollabjait meg sem próbálom felsorolni, Jason Bonham dobos pedig Sammy Hagar zenekarában muzsikált.

A V anyagát a Hughes-Bonamassa páros írta, és a hosszú kihagyás ellenére nagyon gyorsan összeállt. 10 dal 50 percben, rendes stúdióban felvéve, igazi producer (Kevin Shirley) irányítása mellett. Klasszis hard rock, a műfaj elitjének előadásában. Ha a supergroup szó elcsépelt, az örömzenélés talán még inkább, mégis, ez írja le a legpontosabban a V albumot. Olyan értelemben is, hogy az urak elsősorban a saját szórakoztatásukat tartották szem előtt.

Ez az album inkább az előadókról szól, mint a dalokról. Nem rejt slágereket, leginkább olyan, mintha egyetlen végtelenített dalt hallanánk. El lehet bogarászni a részletein (hallgassuk csak meg a Restless gitáros bevezetőjét), és kellően változatos is, nagyjából a hard rock – Deep Purple – blues rock háromszög mentén. Az pedig emblematikus, ahogyan Glenn Hughes kiénekli és hosszan kitartja azokat a magasakat. Mégis úgy érzem, Joe Bonamassa játéka emeli ki a hard rock lemezek tömegéből, miközben a billentyűk kicsit háttérbe szorulnak. Az az én egyéni nyomorom, hogy minden hard rock lemezen a kommersz, fülbe ragadós dallamokat és az együtténeklős slágereket keresem, emiatt nem gyakran fogok visszatérni a V koronghoz. De attól ez még egy hibátlan album.