Lassan egy újabb korszak lezárásához érünk, a Sepultura is a búcsúköreit futja, Magyarországon pedig a tervek szerint most játszottak utoljára (hogy most lesz-e Cavalerás reunionos cashgrab összeborulás, abba ne menjünk bele, maradjon meg szépnek ez az emlék). A négyes olyan stílusosan és olyan masszívan köszönt el az itteni, valljuk be, igencsak hű és gazdag közönségétől, hogy annak még jó ideig meglesz a maga lendületes és pozitív visszhangja, de miért is?
Tökéletes időzítéssel értem a helyszínre, épp átléptem a Red Stage küszöbét, amikor megszólalt a Jesus Piece intrója. Lassan már profi leszek ebben! Melinda szerkesztőtársnőm mondta, hogy rohadt jók, mindenképp nézzük meg őket, bár mondjuk én minden zenekart meg szoktam nézni ha időm úgy engedi, szóval hiba amúgy sem lett volna az egyenletben. De aztán megértettem, hogy miért is hangsúlyozta ki ennek a fontosságát. A deathcore-hardcore zenekar… Nem tudom szebben mondani: nálam a Tourette-szindróma metalba esik, azaz ahogy hallgatsz egy tonnás riffet, majd átváltanak egy másfél tonnásba, akaratlanul is elkezdesz grimaszolni, talán csücsöríteni is és magadban csak annyit tudsz mondani: „a jó k*rva anyjukat!”. Értitek. Cafatosra döngölték, szaggatták alázták az agyamat, mocskos mód el(ő)adták magukat, ráadásul totál hitelesen. Ezek a szemtelen amcsik a nekik szánt fél órát rendesen ki is használták az utolsó pillanatig, nem voltak restek. Mondjuk ebből a zenéből nyitánynak nem is kellett volna több, mert kipusztultunk volna, de ennyi alatt is rendesen szétmocskolták a helyet, szereztek is legalább egy lelkes követőt, de… Azért elmennek a picsába, haha!
Na persze innentől már olyan zenekarok jöttek, akiket ismerek is, így az Obituary szettjét már kimondottan vártam. A hangzás, ahogy a Jesus Piece-nél is, isteni és ragyogó volt. Ez mondjuk az estére végig igaz volt, legalábbis ott, ahol én álltam. Most kivételesen relatív hátul, a keverő mögötti italkeverő (haha) környéke volt a bázis, onnan mindent jól láttam és tényleg: hallottam is az utolsó hangig. Nem sűrűn voltam ennyire szép hangzású eseményen, mint ez a buli volt, jár a pacsi, a keksz, vagy bármi, ami pozitív, de akkor folytassuk Tardyékkal!
Az, hogy egy fiatal zenekar után egy legendás banda jött, teljesen rendben volt, a hátránya csupán annyi, hogy nem sok idő jutott nekik, mindössze háromnegyed óra, amibe egy szűk tucatnyi tétel fért bele. Az előadással nyilván nem volt gond, viszont kicsit lelketlennek éreztem a produkciót. Ahogy beszéltük is a fellépés után, körülbelül egy korrekt iparosmunka látszatát keltette az egész, mondjuk ha minden iparos így tolná, nem lenne semmi baj az életben. Mégis tényleg azt éreztem, hogy kicsi plusz hiányzik, de attól függetlenül majd’ leesett a fejem a lelkes bólogatástól. Idáig hibátlan az este, de mit tartogat még?
Jinjer. Nos, tudom, hogy sokan ezt a részt is szeretnétek úgy olvasni, hogy én mekkorát lelkesedtem miattuk, csak az a baj, hogy az ukránok zenéjét én valahogy annyira nem kedvelem. Pedig aztán volt már alkalmam látni őket, legalább négyszer zúztak a deszkákon amikor én is ott voltam (legelőször még a Trivium előtt 2016-ban, totál pelyhesállú formációként). Amúgy minden jel arra utal, hogy nekem nagy kedvencnek kellene lenniük, borongós, progos riffek, váltott hörgés és tiszta ének, nem hagyományos dalszerkezetek, de valahogy nem. Tudjátok, van ilyen. Mindezek ellenére, vagy mindezek mellett egy nagyon hangulatos koncertet adtak, a közönség felrobbant, a teljesen megtelt sátor szinte forrt minden pillanatban.
No, de ez annyira nem meglepő dolog, hiszen elég jól menő, keresett és sokat turnézó bandáról van szó, nagyon jól ismert dalokkal, jó kiállással (az a dobcucc még mindig állat a flegmán kis helyre elhelyezett cinekkel), konkrétan minden megerőltetés nélkül bevonzanak csak maguk is egy ekkora tömeget, persze most nem róluk szólt az este. Mondjuk körülbelül egy óra így is jutott nekik, mint fő elő-attrackió, de a fent említettek miatt én már agyban és időben előrébb jártam.
Lehet, hogy a Sepulturának nem egységes a megítélése, de sosem értettem azokat az arcokat, akik szerint csak 1996 előtt létezett a zenekar. Szerintem utána is születtek nagyon király albumok, dalok, még ha nem is egyforma színvonalban, sőt, úgy érzem, a Green-érában egyre inkább mentek felfelé, a bicegős kezdet után születtek az egyre combosabb korongok, melynek méltó lezárása lett a Quadra.
Nyilván azért valamilyen szinten talány volt, hogy milyen műsorral készülnek Andreas Kisserék, lévén azért csak negyven évnyi karrier van mögöttük, rengeteg, de tényleg számtalan kötelezővel, örökzölddel és ahogy tudni lehetett: a búcsúkanyar alatt összesen negyven dalt terveznek előadni összesen a helyszíneken (illetve ezekből a számokból egy koncertlemezt kiadni), így bármikor megeshet, megeshetett, hogy egy-két nóta éppen lecserélődik a sorban, ami jelen esetben huszonegy tételt jelentett. Ez erre az estére nem történt semmi erős varia, viszont mivel amúgy sem néztem meg, mi várható, igencsak leesett az állam, amikor a Refuse / Resist, Territory párosával megkezdték a búcsúzást. Ez így az elején nagyon megrakta az alapot, erre még rápakoltak egy Slave New Worlddel. Na, ők is elmennek a…!
A menetelés persze nem állt meg, ezeknek a számoknak az előkerülése amúgy is borítékolható volt, ahogy az is, hogy a zárásban mi lesz. Aki már volt Sepultura koncerten, az pontosan tudja. De még nem járunk ott! A nagy menü felszolgálása közben, ami hangerőben még egy kis extra kakaót kapott az eddigiekhez képest, tizenkét lemezt idéztek meg a kiadott tizenötből, ami azért elég jó arány, főleg ennyi kihagyhatatlan szám tükrében. Mondjuk azt sajnálom, hogy az egyik nagy kedvencem, az Ostia lemaradt, de hát ha ilyen mezőnnyel kellett harcolnia, megértem. Oké, a Dante XXI turné óta nem is került elő, de csemegének szívesen vettem volna.
Nem mintha egyébként lett volna ok panaszra, az örökzöld kötelezők mellett, amik így nyilván a Caval-éra felé billentették a nóták arányainak mérlegét, szép számmal jutottak csemegék, de talán az egyik legérdekesebb mozzanat a többi turnétárs zenésszel előadott Kaiowas volt, ami ugyebár egy ilyen ütőhangszeres szórakozás, de a javából. Amúgy ha már ütőhangszer, a frissen, kvázi kényszerből iktatott Greyson Nekrutman szépen teljesített, igaz nála nem éreztem azt a groove-ot, azt a lendületet és azt a játékosságot, amit Eloynál tapasztaltam, de nyilván teljesen más karakterekről van szó. A tempós részeken iszonyat gyilkos a srác, lényegében a díszítések voltak azok, amik leginkább elmaradtak, ami a Roots Bloody Roots verzéje alatt volt külön feltűnő. De ha csak ennyi hiba volt a dologban, márpedig csak ennyi volt, akkor nagy baj nincs.
Nyilván a többiek, a Derrick Green – Andreas Kisser – Paolo Jr. hármas tökéletesen, jókedvűen, lendületesen és hibátlanul hozták a részüket, tényleg szívük-lelkük benne volt az előadásban, látni lehetett, hogy minden pillanatot emlékezetessé akartak tenni a közönség számára, ami részemről és talán még a megjelentek jó része számára teljes mértékben sikerült is. Tényleg olyan erős egy és egy háromnegyed órát pakoltak le az asztalra, ami után csakis köszönetet lehet mondani nekik. Tényleg érezni lehetett, hogy szép emlékekkel akarják a karrierjüket lezárni mind saját maguk, mind a közönség számára.
Nem is érdemes ezt nagyon tovább ragozni, a Sepultura tökéletesen, hibátlanul búcsúzott el a hozzá hű magyar közönségtől. Persze, ők sosem voltak akkorák, mint a Slayer, de azért miután utoljára is elhangzik tőlük a Roots záró betonozása, egy legendával kevesebb lett a metalzenei életben. Arra most megint ne térjünk ki, hogy az alapító tesók majd mit kezdenek a zárófejezetet követően a zenekari örökséggel.
Ez a koncert, márpedig akkor és ott az volt a lényeg, gyönyörű volt és hibátlan. Mind maga az este, mind kiemelten a Sepultura elbúcsúzása a magyar közönségtől. Többet és jobbat nem is lehetett volna kívánni egy ilyen műsortól, leginkább azt sajnálom, hogy már nem lesz több lehetőség találkozni velük ebben a formában. De ahogy mondani szokás: ne azon bánkódjunk, hogy nem lesznek, hanem örüljünk annak, hogy voltak! Köszönjük!
Fotók: Réti Zsolt. További képeket ITT, ITT, ITT és ITT találtok.
