Lassan véget ér idénre a koncertszezon, félig-meddig zárásnak pedig (hacsak nem esik még be valami) elképzelni sem tudtam volna jobb murit, mint egy magam számára relatív frissen felfedezett zenekart elcsípni, ez pedig nyilván a Kanonenfieber lett. A németek igen nagyot kaszáltak a Barba Negra kisszínpadán, de a bemelegítés sem volt semmi, ezt a kanadai Panzerfaust vállalta magára az egész Urkatastrophe lemezbemutató körön. Irány a harcmező!

Nem tudom eldönteni, láttam-e már a Panzerfaustot élőben, de az tuti, hogy most már emlékezni fogok rájuk. A négy mizantrópnál csodálkoztam, miért van ennyire elől a dobcucc, aztán rájöttem. Goliath, az énekes méltó a nevéhez. Először gondoltam hátul valami emelvényen áll, aztán előrejött és... Visszamenjél, baszki! A rohadt életbe, mekkora ez az ember és milyen fenyegető kinézete van! Értem én, hogy kell a stílushoz, de akkor is. Szerencsére amúgy visszament a dobok mögé, de aztán volt még, hogy előre kóricált. Nem lettem nyugodtabb akkor sem. Nem vagyok beszari, de nem szeretném, ha este bárhol találkoznék vele. Aztán ki tudja, a deszkákon kívül meg lehet tök jó arc.

A zene amúgy első osztályú atmoszferikus black metal, kellően baljós légkörrel, de lendületes, igényes dalszerkezetekkel. Gond egy szál nem volt, sőt, még szép számú merch-csel is készültek, ellentétben a főzenekarral (remélem, tényleg nem volt Kanonenfieber merch, mert ha igen, én hivatalosan is vak vagyok és verni fogom a fejem a falba).

Egy biztos: ritkán indítanak háborút páncélököllel, de most úgy alakult, hogy mégis, ütöttek is pár mély hangalapú bombatölcsért a közönségbe. Eszményi indítás, hiba sehol!

Amíg tartott az átszerelés (ami hamar megvolt, de a nagysátorral való összehangolás miatt rengeteget kellett várni az elsötétítésben), addig első világháborús katonaindulók, illetve akkori nóták szóltak szalagról, amik szépen megágyaztak a hangulatnak. A deszkákra homokzsákok, szögesdrót, raklapok kerültek, a csatatér készen állt a bevetésre és várták a tűzparancsot.

Majd aztán percre pontosan meg is indult a menet, az intró alatt felmasírozott az öt zenész és jöttek az aduk sorban, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ha már megírás, essünk ezen is túl az elején. Van annyira teátrális a Kanonenfieber műsora, hogy biztosak lehetünk benne: az utolsó mozdulatig ki van találva ez az egész színdarab a Grabenlieder végi öngyilkosságtól a szárazjeges "lángszórásig", de hé! Bánja kánya! Erre fizettünk be, nem? Ezt a körítést nem lehet elidétlenkedni, mert hitelét és mondanivalóját vesztené a produkció. Itt fegyelem, figyelem és precizitás volt az utolsó pillanatig. De csak semmi erőltetett menet!

Noise és névtelen katonákból álló csapata a bekészített szettben szinte a teljes új lemezen végigsöpört, persze azért korábbról is járt néhány kötelezőnek mondható tétel, közben pedig legalább háromszor hacukát cseréltek, legyen az zubbony, atléta, vagy matrózszerelés. Minden, de minden annyira a helyén volt, hogy tanítani kellene. Látszik, hogy komolyan mernek áldozni a szórakoztatásra és hangulatban is akarják tartani a közönséget. Nálam teljesen működött, végig az egy és negyed óra hosszban. Az egész műsor élt, lélegzett, lüktetett és bár az alaptéma nem vidám, én merem vállalni: a maga sötétségével maximálisan szórakoztatott. Mintha csak egy csavart színdarabot néztünk volna, úgy ment végig a játékidő, persze elől a már említett bombatölcsérekben némi pit is kialakult. Annyira vette a közönség Noise és társainak előadását, hogy még a wall of death-re való kézjel utáni szétválás sem volt idegen, mert hát ennek is megágyaztak egy kis térképészes keretben. Mondtam már, hogy zseni volt az egész?

A zárásban, ha addig nem lett volna elég műsorelem, Noise a halál képében tért vissza, azaz egy koponya maszk került az arcát fedő fekete vászonra és vitte el a többieket, nyilván szimbolikusan. Aztán mehetett mindenki ki a sötét, hideg valóságba. Kifelé jövet kicsit elméláztam, azon kattogtam, hogy lehet cidri van, de legalább nem katonaként lövik szét a picsámat valahol Isonzó környékén. És legalább tuti látom még a családomat.

Szóval ami itt volt, az a szórakoztatás magasiskolája volt. A hangzás eleinte túlzottan is basszusgazdag lett, de az idővel lesimult, nem volt bántó. Amúgy ha már zene, zenészek: huncutul lett összerakva a zenekar, szinte vártam, hogy amikor ujjatlan van rajtuk, kivillan egy-két tetkó, hátha megsejthetünk valamit a kilétükből, de semmi. Itt nincs lebukás, kérem! Meg amúgy is! A seregben nincs dekadencia.

Úgy vélem, ha két album után itt jár a Kanonenfieber, lesz ennél még sokkal fentebb is. Na, persze ghosti magasságokba a zene fajsúlya miatt nem valószínű, hogy el fognak jutni, de nem csodálkoznék, ha pár éven belül itt Barba nagyszínpad lenne a munka jutalma. Csak ne fáradjon ki a koncepció, mint a Batushka esetében. Igen nagy kár lenne érte, mert itt azért van még mit elmesélni, ha nem csak azt a bizonyos, nagy- vagy dédszülőtől örökölt naplót veszi majd Noise alapul a szövegekhez. Én szurkolok!

Lehet rosszul látom, de a Kanonenfieberben benne van az, hogy a következő években a keményebb metalzene egyik (nyilván nem élvonalbeli, de kiemelt) hajtóereje legyen. A tudatosság, a megvalósítás mind a helyén vannak, innen már szerintem egyenes az út egy nagyobb közönség felé. Én pedig maradok továbbra is lelkes követőjük. Ahogy lemezen, úgy élőben is megvettek, ha legközelebb jönnek, én tuti ott leszek!