A melodic death valamint a goth metal egészen közel áll egymáshoz, és két igen jeles követük látogatott el hozzánk együtt, a tetejébe nem akárkiket hoztak magukkal. Ezért a műfaj kedvelői számára valóságos gálaest volt a szerda a Barba Negrában.
A kapuk – helyett ponyvák – már pontban 18:00-kor nyíltak, csakhogy parányi esélyem volt a munkásosztály hőseként időben befutni. De mindig lehet egy igaz barátra támaszkodni, szerkesztő kollégám szemem, mi több, fülem volt a nyitánynál. A német Hiraes 2020-ban, a feloszlott Dawn of Disease egykori hangszeres osztagának poraiból támadt fel, Britta Görtz énekesnővel kiegészülve (Critical Mess, Cripper). Nevük, egyben atmoszférájuk a walesi "hiraeth" szóból ered, melynek nincs közvetlen fordítása, ugyanakkor összetett jelentése csodálatos. Ezen okokból izgatottan vártam, ám mindössze a legutolsó taktusokra vágódtam be fújtatva, éppen a zenekar lőtte össznépi leköszönő selfie-re, akkor is a fent hivatkozott Árposzt igyekvőn keresve. Tehát a képen a vígkedélyű pózoló kiscsoport szélén, a pipiskedve kutató zavart balfasz én vagyok. Igen, ekkor még kicsi nézőszám, a sátor szinte üresnek tetszett. Gyorsan lepacsiztunk a meglelt Árposszal, aztán elújságolta, hogy "Csajfrontos modern-metál, minden különösebb nagy megfejtés nélkül. A megszólalás finoman szólva hagyott némi kívánnivalót maga után, ám a lelkesedés 10/10.". A már második lemezük Dormant címmel a Napalm Records gondozásában jelent meg idén januárban, hallgassatok rá.
Ahogy a napi történésekről beszélgetünk, a merch pult felé vesszük az irányt. Bőséges mind a négy fellépő portékája: felvarrók, sapkák, sok CD, vinyl, deluxe kiadványok, többféle póló és pulóver, tele a sarok. Nézelődés közben megjelenik Varesz munkatársunk, Ő felel Nektek a cikkekben elhelyezett elsőrangú képekért. Elmeséli, hogy mindkét színpadot fotózza ma este, tudniillik a Red és a Blue Stage-en is műsor ment. Sőt, a szervezők kedvezményes jegyrendszerrel lehetőséget adtak mindenkinek az átjárásra is.
A kiírt rajt előtt legalább 10 perccel fagyos ropogás, jégmorajlás, vihar-szerű zúgás kezdődik. Nem, ez nem a Wolfheart intro, ez még az azt megelőző ráhangolódás. Saját szavaikkal: black/death metal, atmospheric doom és sok más mix, avagy röviden winter metal. Hát ezért. Mivel szeretem a túlzott drámát, nagy vigyorral a fejemen nézek komáimra, s üdvözlöm az északi zordság közérzetét. A beígért kezdésre impozáns színpadkép jelenik meg, agancsos koponyák az állványokon, zászlókon egyaránt.
Az eddig pangó helyszín félig megtelik – veszem észre, amikor a Wolfheart csápoltatja a népet, és öklök lendülnek a magasba. A pódiumon kékesfehér, vagyis hideg színek villódznak, gyanítom ez sem véletlen. Stabil, erős a formáció, Lauri Silvonen basszeros és Vagelis Karzis gitáros aktívan besegítenek a vokálozásba. Tuomas Saukkonen énekes-gitáros 2013-ban alapította, első albumát még egyedül készítette, majd egy év után a Wolfheart kerek együttessé lett. Így van, három húros és három vokál, ezért olyan vaskos a hangzása a finn csapatnak, miközben Joonas Kauppinen dobos karakán játéka teszi még masszívabbá. Lauri jellegzetes skandináv akcentussal köszönt minket, külön azokat, akik először látják élőben őket. Megemlíti az új lemezt, a Draconian Darkness szeptemberben jött ki, három szám hangzott el róla a hétdalos repertoárban, Burning Sky, Evenfall, és Grave.
Tartjuk a menetrendet, a déli virtustól oly szokatlanul a Moonspell másodpercre pontosan veszi át a világot jelentő deszkákat, no de rutinos, profi rókák már ezek portugálok. A klub marad szellős félház a Perverse... Almost Religious intro momentumában. Hatalmas kivetítőn látványos vizuál kíséri a mediterrán metal mulatságot. Kellemesen szól, emellett Fernando Ribeiro sokat lelkesít minket, kifejezetten gyakorta kommunikál kifelé ilyeneket: “Thank you, we fuckin’ love you!”. Nóták közben is be-beszúr valami hasonlót: “Come on, Budapest!”. Ahogy megszokhattuk, szerfelett mozgolódós a Moonspell, élénk a színpad, táncos a közönség. A Breathe (Until We Are No More) végén, a tapsviharban egy forma mögöttem üvöltve követeli a Vampiria szerzeményt.
A turné setlistet szorongatva tudálékos fejjel hátra szólok neki, miszerint az ma nem lesz. Abban az átkozott minutumban Fernando közli, hogy “Mostanság nem játsszuk ezt a dalt annyit, mint régebben, de Budapesttel kivételt teszünk. Vampiria!”. A tömeg dübörgő éljenzésbe kezd a megérdemelt beégésemre. A következő felvezető alatt egy alma tűnik fel a sorok között, frontemberünk kiszúrja “Mérgezett? Add ide!”, ezzel a lendülettel ívesen repül az amúgy méretes gyümölcs, éppen fejbe találja Fernandot. Ez kifejezetten fájdalmas manővernek látszott, hősünk azonban pillanatnyi megtántorodás után beleharap, majd izomból visszabassza a tumultusba, azután levonja a tanulságot “Ne dobáljátok az énekest, és ne fogadjatok el kaját idegentől!”. Felcsendül az Alma Mater. A záró Full Moon Madness már tényleg megőrülés.
Lehet-e ez esetben fő fellépőnek nevezni a Dark Tranquillity-t? Ezúttal nem zászlók, vagy 1 nagy kivetítő, hanem 3 hosszúkás ledfal ékeskedik a háttérben. Martin Brändström billentyűs az emelvényen helyezkedik el, közvetlenül Joakim Strandberg Nilsson dobos mellett, és mit szépítsem, kurva jól mutatnak ott. A svéd hatos showja magával ragadó lenne… nem értem mi történt a röpke átszerelés során, eddig mindenki egész jól hangzott, ez meg mintha egy faszom vödörből szólna.
A zenekar valószínűleg mit sem érzékel a malőrből, odateszik magukat minden téren. Egyszerűen tündériek, annyira mosolyognak a publikumra, főleg Mikael Stanne énekes, még két hörgés között levegővételkor is, akár egy kisangyal. Végig odafigyelnek egymásra, egyenlő teret adnak egymásnak. Elsőosztályú muzsikusok, ez nem vitás. Szintén ebben az évben hoztak ki új anyagot, erről bőven mutatnak nekünk, helyet kap a The Last Imagination, a Shivers and Voids, az Unforgivable, a Wayward Eyes, és számos track. Ezen a turnén kerül először terítékre a 2007-es Empty Me. Mi tagadás, elfért jópár nasi a 18 tételes kínálatban. Búcsúzáskor a Dark Tranquillity nem mulasztja el méltatni az előttük megszólalókat, hiszen ez a karaván együtt túrázza végig Európát, mi pedig örülünk, hogy a részesei lehettünk.
