Lou Koller-nek, a Sick Of It All (SOIA) énekesének betegségéről idén nyáron értesültünk, akkor törölték az összes leszervezett koncerjüket és beszámoltak róla, hogy komoly a dolog, Lou-nál nyelőcső rákot diagnosztizáltak. /Fotó: Pónus Tamás/
Nekem személy szerint a SOIA volt ‘AZ’ együttes amivel megszerettem az (underground) hardcore zenét még nagyjából 30 éve, középiskolás koromban – amely műfaj szeretete a mai napig is tart. Most így visszaemlékezve, akkora nagy volt a elvakultságom, hogy az általam készített érettségi tablónkra is felkerült a SOIA sárkány, mint design elem.
A banda, akik közel 40 éve indultak Queens-ből, és ha emlékeim nem csalnak, egyetlen tagcserén estek át az elején, de 30+ éve stabilan a Koller tesók (Lou/ének és Pete/ gitár), Armand (dob) és a kissé mufurc Craig (basszus) alkotják a bandát. Mindenféle balhé és feloszlások nélkül, csak évtizedek óta teszik a dolgukat, rengeteget koncerteznek és mindeközben számtalan fiatalabb/öregebb együttest is felkaroltak. Aki pedig ott volt az első hazai koncerjtükön, az A38as hajón 2004-ben (20 éve?? Te jó ég…), annak szerintem egy örökké emlékezetes estét hoztak össze az urak.
Talán ezért is nem volt meglepő, amikor a testvére által indított ‘Gofoundme’ adományozás során a zenei közösség, zenekarok és a zenekart szeretők/ismerők is aktívan összefogtak, magasan felülmúlva a kitűzött célösszeget, hogy Lou orvosi kezelését támogassák. Sokan, sokféleképpen próbálják még támogatni, talán az egyik legkedvesebb amit láttam a napokban, hogy a Biohazard készítetett egy saját speciális zenekar pólót, SOIA sárkánnyal. Természetesen minden bevétel náluk is a nemes célra megy.
Fotó: Pónus Tamás
A nyári diagnózis óta Lou túlesett már két kemo kezelésen és egy sok órás műtéten is. Az orvosok elmondása alapján irányban van, javul és megfelelően lábadozik, online felületen rendszeresen bejelentkezik rövid videókkal. A várhatóan utolsó kemot pedig decemberben kapja meg. A zenekar 2025 nyarán már szeretne újra színpadra állni.
Amikor a szeptember elején meghirdetett hazai pályás New York-i segélykoncertnél végigfutottam a rövidebb fellépőlistát, mágnesként vonzott az eredeti felállásban fellépő Vision of Disorder (VOD) neve. A zenekar, akik már rég nem aktívak – utolsó utáni koncerjük 2018-ban volt – és akiket túl későn szerettem meg. Életem első külföldi koncertjén láttam csak őket, 1997-ben Bécsben, amikor a SOIA előzenekara voltak. De ifjú csőlátó underground hácésként nem értettem mi ez a vegyített stílus és hogy szeretheti bárki is őket. De beért a zene is nálam idővel, a munkásságuk első fele alap nálam és rengetegszer pörög a zenehallgatási listámon. A koncertjegyet a publikálás során gyorsan megvettem, hátha valami csoda történik és idén újra kijutok NY-ba. Nagy kockázat nem volt benne, hiszen legrosszabb esetben is értékesítem az 50 dolláros jegyet, az 1,200 férőhelyes Irving Plaza esemény extra gyorsan sold-out lett.
És a csoda többszörösen is megtörtént: a gyors otthoni kimenő összejött, a töredékáron megvásárolt “stoppolós” (stand-by) repjeggyel pedig felfértem minden tervezett járatra. Így semmi akadálya nem volt, hogy 4 óra alvás és 18 óra ‘háztól-házig’ utazás után rögtön részt is vegyek ezen a különleges, 5-6 órás eseményen. Összesen nettó 24 hasznos órát töltöttem NY-ban, amibe a koncerteken kívül még alvás és egy változatos városnézés is belefért pluszban a hazaút előtt.
Amikor megkérdezték az USA beengedési procedúránál, hogy miért is érkeztem, tudtam, hogy az őszinte válaszom további tisztázási igényt fog generálni. Egyedül jöttem, Magyarországról, egyetlen napra és egy HC koncertre. Meghökkenést és egyértelmű gyanút váltott ki, de miután igazoltam mindent (koncertjegy, szállás foglalás, nálam lévő USD kp, családi állapot stb.), utamra engedett a szigorú Hölgy és jó szórakozást kívánt.
Majd beszálltam a reptér mellől a külvárosban az “A” metróba, hogy költséghatékonyan eljussak a belvárosba, és arcul csapott újra NY különleges valósága. A metro padján egy zavartabb srác elterülve feküdt hosszában és a hasára tett hangszóróból szólt hangosan a pörgősebb zene. Ahogy a többiek, így én is gyorsan továbbléptem a dolgon és együtt hallgattuk egész utunk alatt az általa választott számokat. Ingerekben gazdag 24 órában lesz részem.
Fotó: Pónus Tamás
Gyors szállás foglalás, fürdés és az isteni Sienna pizza után siettem is a Union Square-re (ahol már beindult a karácsonyi vásár forgataga és tömege), hogy onnan pár perc gyaloglás után be is lépjek az ikonikus Iriving Plaza épületébe délután fél6 körül. A koncertterembe felvezető lépcsőn haladva jó volt végignézni a büszkén kifüggesztett régi koncert plakátokat, fellépett itt már Paul McCartney, Foo Fighters, Bad Brains, de akár Boy George is. Tetszett nagyon a hely hangulata és kialakítása, illetve már ekkor érezhető volt a résztvevőkön a barátságos közeg: nagy pacsik és baráti ölelkezések szemtanúja voltam folyamatosan. A ruhatár 5 dolláros (2,000Ft) és a nagyobb fröccs 15 dolláros (6,000Ft) összege azért kijózanító volt.
A szinpad előtt és jobb oldalt (sajnos) kis kordon volt – ez utóbbinál védve a backstage-be jutást a rá jogosultaknak – így kicsit fáradtan, kordonnak támaszkodva el is helyezkedtem jobb oldalt, jöhetnek is a zenekarok sorjában.
Fotó: Pónus Tamás
Szinte pontosan 18 órakor kezdett a Crown of Thornz (COT), a NYHC/DMS régi képviselői, élén a kegyetlenül rekedt hangú, fiatalabb korában vörös hajú, de immáron kopasz, fejbúbig agyon-agyon tetovált polihisztor Danny Diablo-val (a.k.a. Lord Ezec). Aki nemcsak underground NYHC színtéren, de Hip-Hop fronton is aktív, hires graffitis, de színész is volt már. De hogy folytassam a sort, volt bandája (Icepick) a Hatebreed-es Jamie Jasta-val is. A COT gitárosa pedig az a Mike Dijan legenda, aki a Breakdown-ban játszott. Nekem valamiért a számaik sosem tartoztak a kedvencek közé, de élőben nagyon rendben voltak, bemelegítésnek tökéletes volt. Itt meg kell említenem, hogy Mike extra szimpatikus volt a közvetlenségével, ahogy koncertek között elvegyült, illetve talán ő volt az egyetlen fellépő aki elejétől a végéig minden zenekart végignézett.
Fotó: Pónus Tamás
Nézve a magas, nagyon nagydarab, nagyhasú, kopasz, szemüveges, óriás inges, kalapos aranyos bácsit, ahogy sétál a backstage-be, nehéz volt elsőre elhinni, hogy ő a Killing Time énekese (Anthony Comunale). A NY-i banda a 80-as évek végétől aktív, igaz az elmúlt évtizedben azért erősen limitáltabban és tartottak egy hosszabb szünetet is. A ‘Brightside’ albumuk – basszus mennyire isten még mindig – az egyik nagy kedvencem volt. Mennyit hallgattam Walkman-en vagy Discman-en ifjú koromban, ki gondolta volna, hogy majd 25+ év múlva látom őket élőben és pont a saját városukban. A gitároknál pedig a mosolygós, barátságos arcú Carl Porcaro volt, aki szintén játszott anno a Breakdown-ban, illetve a szerintem legjobb régi NYHC project bandában, az Alone In a Crowd-ban is. Armand (SOIA) felvezetése után rögtön bele is kezdtek a feszes Telltale nótába és jöttek sorjában a régi klasszikusok, lezárásnak pedig a Backtrack volt. A kordon miatt a távolságot lecsökkentve, Anthony inkább lement közvetlenül a korlát elé, így már könnyebb volt az együtténeklés kivitelezése és a hangulat is sokkal oldottabbá vált. Engem teljesen megvett a nosztalgia és a NYHC történelem, iszonyatosan élveztem a koncertet, itt billent át a ‘már megérte’ érzés.
Fotó: Pónus Tamás
Utánuk érkezett a kakukktojás Municipal Waste, hiszen trash metálban utaznak (már 20+ éve) és a fellépők közül egyedüliként nem New York-i csapat. Ez utóbbi miatt szinte minden szám után köszönetet mondtak, hogy részt vehetnek ezen az eseményen és befogadta őket ilyen kedvesen a NYHC közösség/közönség. Pörgős számaik alatt állandó koreográfia volt a circle pit, és meg is tettek mindent, hogy felrázzák és mozgásra késztessék a résztvevőket, Az énekes Tony Foresta nagy arc, nagyon él a szinpadon. Egyszer csak azt vettük észre, hogy szó szerint veszi a ‘trash’ (metal)-t: először Tony bedobott egy üres műanyag palackot, majd megpörgetett egy összekötött teli szelektív zsákot, amit nagy ívben elhajított, végül bedobott egy méretes szemetest a pit-be. Mindezt fél percen belül. Állatok az biztos, szerintem ha a Beastie Boys a vadabb éveiben trash-t játszott volna, akkor ugyanez lett volna a végeredmény. Ugyanilyen kinézettel (szűk cicanadrág, magasszárú sportcipő, fejkendő, ventillátorral szuperül lebegő hosszú haj, szegecselt övek, mellények stb.) és habitussal. Nagy móka volt, nagy köszönet nekik. Itt lendültem át a fáradság holtpontján, jöhetett felfrissülve még a hátralévő két zenekar.
Fotó: Irving Plaza
Este 9-kor jött (látott és győzött) a Life of Agony (LOA), az addigra már tényleg full teltházas teremben. Ők szervezték alapból ezt a jótékonysági eseményt (hatalmas tisztelet!) és ez volt az első koncert ahol az énekes Mina immáron újra Keith-ként jelent meg, rövid hajjal. Aki lemaradt volna a hírről, Keith Caputo 2011-es meglepő döntése után transzneműként, hivatalos névváltoztatással Mina-ként élte az életét és koncertezett. Viszont a koncert előtt pár nappal videó üzenetben bejelentette, hogy kicsit tévúton járt, meggyógyította magát, továbbá elkötelezett ellenzője lett ezen brutális hormonkezeléseknek, amik teljesen kikészítették az évek alatt. Hivatalosan is visszaváltozik (minden formában) Keith Caputo-vá, januárban lesz a műtétje. Személyes véleményem, hogy ez az ő saját élete, teste és döntése, amit tiszteletben kell tartani, a gyerekkorát biztosan nem cserélné el senki vele. Én akár Mina-ként, akár Keith-ként láttam a színpadon, mindig felszabadult volt és boldognak tűnt, nélküle nem lenne LOA. A csapat alapból biztosra ment, lényegében csak régi számokat vettek elő és a top slágerrel, River Runs Red-del indítottak, kellőképpen megadva a hangulatot. Volt szerencsém már több LOA koncerten részt venni 1996-2018 között (PeCsa, Bécs, Sziget, A38), és azt gondoltam az A38-as buli volt a csúcsok csúcsa (szuper beszámoló Ernő által). Hát sikerült azt felülmúlni, én elvarázsolva éreztem magam és szerintem ott mindenki. Mindig rádöbbenek a koncerjükön, hogy mekkora isten számokat hoztak össze (régen), az 1,000+ ember mindet végig énekelte és táncolt vagy csak átszellemülve bólogatott. Tökéletes összhang volt a 40-45 perces koncert alatt, extra köszönet nekik.
LOA Setlist
1. River Runs Red
2. This Time
3. Bad Seed
4. My Eyes
5. Lost at 22
6. Weeds
7. Method of Groove
8. Underground
9. Through and Through
Fotó: Irving Plaza
Aztán eljött az este 10 óra (itthon már hajnali 4, pont 24 órája érkeztem meg a budapesti reptérre) és a szinpadon a Vision of Disorder (VOD), akik miatt lényegében bevállaltam ezt az utat. Eredeti felállás, immáron konszolidált középkorú arcok (hol van már Tim XXL-es térdig lecsúszott gatyája meg szőkített raszta tincsei) és kis lámpaláz is érezhető volt a készülődésnél. Nem csoda, hiszen elmondásuk alapján legalább 10 éve nem volt olyan esemény ahol mindannyian együtt lettek volna, de amikor jött a kérés a fellépésre, azonnal igent mondtak és nekiálltak próbálni. Nem tudtam mire lehet majd számítani, mivel készülnek, de amikor kezdésként belecsaptak a D.T.O.-ba (top kedvenc VOD számom), akkor azonnal elvesztem, eufória és totális bekattanás, amit szerintem 20+ éve nem éltem át koncerten, full átszellemülés elől a forgatagban. Ezt követte az Element és jöttek sorba a (szerencsére) régebbi számaik, majd a SOIA Scratch the Surface feldolgozásával zárták a fellépést, ahol Armand (SOIA) is besegített énekben. Soha rosszabb reunion koncertet, vagyis csak ilyet kívánok bárkinek. Csoda volt ezt aktívan megélni személyesen. Egyetlen fájóbb pontot tudnék csak felhozni, a kordonos helyszínt. Anélkül szerintem az energiák még jobban felszabadultak volna, igazi őrületet generálva. Őszintén remélem, hogy ihletet kaptak ebből az estéből és belevágnak még pár koncertbe és nem csak amerikai helyszínen.
VOD Setlist
1. D.T.O (VOD)
2. Element (VOD)
3. Imprint (Imprint)
4. 7/13 (For the Bleeders)
5. Set to Fail (The Cursed Remain Cursed)
6. Viola (VOD)
7. Suffer (VOD)
8. What you are (Imprint)
9. Through my eyes (VOD)
10. Jada Bloom (Imprint)
11. Choke (For the Bleeders)
12. Scratch the Surface (Cover - SOIA)
Masszív csomag volt ez így egyben – elég ha csak az utazásra és a látott zenekarokra gondolok. De legalább ennyit, ha nem többet adott hozzá az ott tapasztalt körülmény is. Tapintható volt a pozitív energia és az ‘osztálytalálkozó’ hangulat még így kívülállóként is. Bármerre néztem, mindig megakadt a szemem egy örömteli pillanatban, amikor láthatóan ezer éve nem találkozott arcok őszintén megörülnek egymásnak (folyosón, nézőtéren vagy akár a szinpadról kiszúrva valakit a tömegben). Nagyon sok bandataggal tartott alapból a párja és gyerekei. Nagyon emberi, közvetlen és családias volt az egész este, zenészek is ott jártak keltek köztünk. Emlékezetes volt, amikor a pult közelében előttem álló sapkás emberkétől megkérdeztem, hogy a sorban áll-e, visszafordulva kedvesen helyeselt és akkor realizáltam, hogy Tim (VOD) volt. (szigorúan alkoholmentesen, büszkén mesélte, hogy 16 éve józan életet él)
Fotó: Irving Plaza
A zenekarok a számok között kivétel nélkül Lou mielőbbi gyógyulásáról és a közös sztorikról szóltak. De ennyi emlékezetes pillanatot lányos zenekartag apukáknál sem láttam egy este, amikor egyértelmű büszkeség volt oda-vissza apa és lánya között:
- Anthony (Killing Time) kiszúrta a közönségben a tini lányát és barátját, kedvesen poénkodott velük
- Tim (VOD), szintén a tinédzser lányával együtt énekelte a Suffert
- Alan (LOA) pedig maga mellé hívta a lányát a szinpadon, és elmesélte, hogy csak ezen a napon tudták megoldani az Irving Plaza-ban a koncertet, viszont ő 17 éve sosem lépett fel november 23-án, mert az a lánya születésnapja és mindig családi körben ünneplik. Amikor ezt megbeszélték otthon, hogy mi legyen, a lány csak ennyit mondott: “Let’s do it for Lou”… így egy tágabb családi eseménnyé vált ez a nap nekik, a közönség együtt énekelte el a Happy Birthday-t.
Talán a legmeghatóbb egy elcsípett pillanat volt, amikor oldalra nézve láttam a szőke tarajos Pete-et (SOIA) oldalt hátul állva, ahogy könnyes szemmel nézi a LOA koncertet, háttérben pedig kivetítve a tesója. Érzelmi hullámvasút volt az biztos.Pete (SOIA) Lou lányával együtt mondott köszönetet, illetve levetítették Lou video üzenetét – hiszen személyesen nem lehetett jelen, az orvosok nem engedélyezték neki. Megköszönte a rengeteg támogatást és segítséget, kiemelve, hogy a hardcore szintér az ő választott családja, ami mindig bebizonyítja, hogyha valaki szorult helyzetbe kerül, akkor összefogással jön a segítség. Már sok napja, hogy átéltem ezt a tömény hétvégét, de még mindig a hatása alatt vagyok. Szürreális volt az egész extra gyors kintlét, megtapasztalni újra NY különleges vibrálását és olyan koncerteken vehettem részt, amit sokáig csak álomnak gondoltam, mindezt különleges körítéssel a résztvevők által. Keith (LOA) szinpadon elmondott rövid gondolata nagyon megmaradt bennem, ami talán a legjobban kifejezte ennek az egész esetménynek az esszeciáját: “Love is the best f*cking medicine”.
Hivatalosabb vágott videók nem kerültek fel, de ezek talán visszaadják a hangulatot (nem saját):
VOD teljes koncert
LOA koncert elsőelső fele:
Pete és Lou lánya + Lou video üzenete:
BESZÁMOLÓ: PÓNUS TAMÁS
