Jóféle régi vágású rock estnek néztünk elébe november végén. A svéd Blues Pills egy időben nyaranta játszott Magyarországon, és most is joggal várhattuk, hogy felforrósítják a levegőt a téliesbe hajló időben.

A hazai színeket képviselő Woodstock Barbie a maga kimért, komótos módján adta meg az alaphangot a táncmulatságnak. Bő fél órán át hömpölygött a markáns bőgőjátékkal és néhol billentyűvel is megtámogatott pszichedelikus / stoner / blues rock, amelynek Ördög Dóra megjelenése és hangja adott különleges bájt. Sajnáltam viszont, hogy túlságosan beleragadt a négyes a lassú középtempókba, így a dalok nekem egy idő után összemosódtak.

A motort az előttem eddig tök ismeretlen Daniel Romano – kanadai zenész, képzőművész, költő – és az ő Outfitje rúgta be ténylegesen. Mi több, valósággal felrobbantotta a színpadot. Ritkán álltak le a nóták között, akkor is csak pár pillanatra, ettől eltekintve imponáló lazasággal és lendülettel hasítottak végig a programjukon, egyes számokat egyvelegbe sűrítettek. Külön jelenség volt a rendezői balon álló Carson McHone. A hölgy olykor szólóénekessé lépett elő a vokalista-státuszból, és ha kellett, gitárt is ragadott. Zeneileg az 1960-as évek rock n’rollját tolták Romanóék, az ahhoz illő hippi kinézettel. Habár a nagyérdeművel nem kommunikált a társaság, roppant szórakoztató műsort kanyarított, amelyet (legalábbis egy darabig) a főbanda énekesnője is figyelt a színfalak mögül.

Elin Larsson és a Blues Pills fejlődését a 2010-es évek eleje óta van szerencsém követni. A 70-es évek blues alapú rock muzsikáját már akkor is hangulatosan nyomták, mára pedig új hatásokkal is gazdagították a hangzásvilágukat. Ráadásul jól észlelhetően nem feszülnek azon, mennyire stílusidegen elemekkel próbálkoznak adott esetben. Mellesleg így kerülhetett a mostani, Happy F*cking Birthday Tour néven futó túrájuk hirdetéseire és a hivatalos turnépólóra a mikrofonba ordibáló csecsemő is. Lehet, hogy nem szép grafika, és nem is szokványos tőlük, de ha ők maguk jópofának találják, akkor a kérdés el is dőlt.

A koncertet szintén ez a bevállalós hozzáállás jellemezte. Kezdeném azzal, hogy összesen hét dalt kaptak elő a Birthday albumról, ebből négyet rögtön a legelején. A show-ért természetesen Elin felelt, aki régen maga mögött hagyta már a korai idők jókislányos kiállását. Felszabadultan, életerőtől kicsattanva vezényelte a bulit, fáradhatatlanul szelte a deszkákat, sőt kétszer a közönség közé is bevetette magát. Akik láthattuk őt, mondjuk, a Graspopon crowdsurfölni, aligha lepődtünk meg ezen, de akkor is klassz húzás volt. Közben a konferálással sem spórolt, és a fülbeöltő mennyiségű “motherfuckin’” kiszólás – sajátos csavar, hogy egy újdonsült anyukától hallhattuk, és a Proud Woman is Proud Fuckin’ Woman-né… hm… nemesült – mellett egy “köszönöm” is elhagyta a száját. Nyilván nem fair, hogy a hangszeres szekciót lényegesen kevesebbet szokás méltatni, holott hoz ám a három úriember finom megoldásokat (high class woman, high class band…), ám ezen túlmenően ők a színpadon inkább a profi és alázatos kiszolgáló személyzet szerepkörét töltötték be.

A négy eddigi lemez közül a Lady In Gold anyagát ezúttal valamiért hanyagolták, mégsem támadt hiányérzetem egy pillanatra sem. Időtlen-kortalan műfaj, fergeteges előadásban, remek dalokkal – ezt bizony hiba lett volna kihagyni.