Az 1984-ben elstartolt legendás floridai death metal brigád, a Kam Lee énekes vezette Massacre legújabb lemezét azzal a szöveggel promózta leginkább, hogy visszatérnek a gyökerekhez, egy ízig-vérig régisulis halálmetal anyaggal fognak előállni. Ennek hallatára egy kissé felszaladt a szemöldököm, ugyanis emlékeim szerint az előző albumukon is valami hasonló mederben csordogált a halálfém, modernnek legalábbis nem mondanám azt, amit ott hallottam.

Igen ám, de a banda ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy a Necrolutionre akár egyfajta időgépként is tekinthetünk: ha nem lennék bizonyos információk birtokában, simán elhinném, hogy ez a korong anno még a hőskorban készült. Már ezért a kezdeményezésért is megy a piros pont, ugyanis sosem értettem, hogy miért kell valamit modernizálni, amikor az úgy jó, ahogy van.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy bajom van a modernizációval. Ami már eleve újító szándékkal születik meg, lehetőleg legyen mindig naprakész, friss, ami pedig old school, az maradjon is az. Ilyen egyszerű. Annak tükrében, hogy a Massacre is bénázott egyet annak idején a Promise lemezzel (értem ez alatt azt, hogy kilépett a medréből), és ha figyelembe vesszük, hogy a debütalbumuk óta nem gurítottak igazán nagyot, az új anyag legalább kiköszörüli a csorbát.

A Necrolution akár a From Beyond folytatása is lehetne vagy legalábbis valami hasonlóval kellett volna annak idején továbbvinni a hírnevet. A durván háromnegyed órás nagylemez tizenhat dalt tartalmaz, ezek között vannak afféle átvezető tételek is. A Fear Of The Unknown kezdő taktusai egyből ráállnak a helyes vágányra: a sötét tónusú riffelés a legrövidebb úton közelít a Massacre-rajongók szívéhez, és célba is talál.

Érkezik egy prológus, a Xenophobia, majd egy kegyetlen jó doomos gitártémával robban be a Rituals Of The Abbys: nem tagadom, hogy az olyan death metal bandák állnak a legközelebb hozzám, melyek előszeretettel alkalmaznak belassult részeket a dalaikban. A doomos kezdőtaktusok után beletaposnak a gázpedálba és a továbbiakban jó kis reszelős témákkal bombáznak minket.

Kegyetlenül hasít az Ensnarers Within, világbajnok riffel operál a The Colour Out Of Space, a Shriek Of The Castle Freak száguld, akár egy gyorsvonat, az Ad Infinitum pedig egy olyan sötét, doomos témával nyit, hogy ettől még Tony Iommi is összecsinálná magát (ez szentségtörés volt). A stúdióban még az előző lemezes felállás vette körül az énekest, a turnéra azonban mások kísérik el Kam Lee-t: Tim Wilson basszer, Elder Santos dobos és Carlos Gonzalez gitáros.

Összegzés: a Massacre valóban régisulis anyagot pakolt le az asztalra; azt azért nem mondanám, hogy kolosszális mestermű, de mondjuk disznóvágáshoz, házbontáshoz meg ilyesmikhez kiváló kísérőmuzsika.