Combos kis buli kerekedett az idei Fit For An Autopsy budapesti fellépéséből, ahogy azt sejteni lehetett. A New Jersey-i csapat mellett a rangidősnek számító Darkest Hour, a Heriot és Sylosis is becsatlakozott egy közös nagy hőbörgésre mindenki örömére. A stílusbeli átfedések mellett a közös pont, hogy mind a négy banda idén szállított le új hanganyagot. Volt itt minden, ami szem szájnak ingere, végeláthatatlan circle pit, arcleolvasztó gitárok, eszement ritmusszekciók és tempó no meg végtelen deathcore gargalizálás, mi más kellhet egy fagyos decemberi estéhez?
Kissé hálátlan feladat hárult a brit Heriot-ra azzal, hogy nekik jutott a 18.30-as kezdés ezen a borongós szombati munkanapon. A gitárok kompromisszum nélküli keménysége, a frontvonalban Debbie Gough gitáros-énekes szenvedélyes és erőt sugárzó előadása ellenére is eltartott egy darabig mire a jéghideg sátorban megmozdult a küzdőtér. Egy viszonylag rövid kb 7-8 számos szett jutott a feltörekvő mindenféle harapós extrém stílusból merítkező csapatnak, amit igyekeztek rendesen kihasználni és szilárd alapokra pakolták az estét. Nem igazán voltak eddig a radaromon a manchesteriek, de meggyőzőnek bizonyultak teljesen sallangmentes káoszos, váltakozó intenzitású zenéjükkel.
Egy kis technikai szünetet követően a Heriot után tényleg veteránnak tűnő Darkest Hour vette be a színpadot. Nem ismeretlen a budapesti levegő a washingtoni csapat számára és a kellemesen skandináv dallamokra, a szárnyaló gitárokra és persze John Henry énekére gyorsan rá is kattant a tömeg. A színpad hirtelen életre kelt és küzdőtér is fokozatosan megtelt, de persze semmi cifra vagy radikális csak a jól megszokott eszeveszett tempó és még egy-két lángoló gitárszóló is jutott az egybegyűlteknek. A rutin győzedelmeskedett és a Darkest Hour a legtöbbet kihozta a rendelkezésre álló alig fél órából. Az új albumról kaptunk egy kis ízelítőt élőben is a felcsendülő Perpetual Terminal-lal vagy a Goddess Of War, Give Me Something To Die For, ami zárásként érkezett, de közben az olyan klasszikusok, mint a Convalescence és a The Sadist Nation tartották mozgásban a közönséget. Bár lehet, hogy kissé elfogult is vagyok, mert kedvelem a bandát, de élőben látva és hallva őket, megállapítottam, hogy a Darkest Hour több, mint húsz év után is töretlen lelkesedéssel, mindenféle cicoma nélkül még mindig kurva jól zúz.
A rövid átszerelés alatt szusszanhattunk egyet a hátralévő két zenekar a Sylosis és Fit For An Autopsy előtt. Nem mondhatnám, hogy kenyerem a banda vagyis úgy fogalmaznék, hogy túl sok időt nem szenteltem a Sylosis munkásságának, mert valahogy mindig akadt egy kicsivel jobb vagy érdekesebb, ami elvitte róluk a figyelmem. Nem is volt bennem semmi elvárás inkább csak kíváncsiság, hiszen látva a megnövekedett tömeget érezhetően népes táboruk jött össze a Barba Negrában szombat este. Könnyen lehet, hogy Josh Middleton Architects-nél eltöltött ideje is segített a zenekari marketingben, de ez mit sem számít már. Egy teljes gázzal, végig thrash gőzben száguldó gépezet fűtötte be a teret.
A precíz és dinamikus riffek nem igazán adtak időt és szünetet a mosh népének, állandósult a küzdőtéren az aprítás. A zenekar odapakolta magát rendesen, jó volt nézni, ahogy Josh Middleton szép számban tolja a szólókat, miközben Conor Marshall látványosan headbangelt, a dob és basszus is frankó lendületben nyomta az iramot. A repertoár nagy része a Sign Of Things To Come albumra épült, azért nem feledkeztek meg a dicső múltról sem, egyensúlyt teremtve a régi és új között. A Conclusion Of An Age vagy a Teras arcpirító gitárjai reszeltek, ahogy kell és igazi elismerést váltottak ki a tömegben, ami egyeseket egy kis “laza táncra”, néhányakat átszellemült léggitározásra késztettek. A lelkesedés csak úgy cikázott jobbra-balra, a színpad és a küzdőtér között észrevétlenül szállt el az idő az első sorban. A Sylosisban minden benne van, hogy egy magasabb szintre lépjen.
A gyors nagytakarítást követően egy minimalista színpadi elrendezésre érkezett a főszereplő, a Fit For An Autopsy. Sokat hallgatva a banda legújabb lemezét is, valahogy titkon reméltem, hogy a koncert-repertoárban a Lower Purpose is helyet foglal majd és láss csodát rögtön a nyitány teljesítette a kívánságom. Pofátlanul keményen szólt élőben is, bántam is hogy nem hármat kértem mint a gyerekek anno Dévényi Tibi bácsitól. Mindegy is volt, mert ami ezután következett arra se görbült le a szám, egy nagyon átgondolt setlistet kapott a Blue Stage közönsége. Az Oh What The Future Holds és a The Nothing That Is számai mellett jól megfért például egy Black Mammoth is.
Kisebb betegséggel küzdött Joe Badolato, de ettől még a torka élőben is földöntúli atmoszférát teremtett. Nem pofázza túl a számok közötti szünetet, de mégis könnyedén lép kapcsolatba a tömeggel. Tekintélyt parancsoló megjelenés ellenére egy tök emberi fazon képe bontakozott ki és mellette mindegyik tagnak volt egy magabiztosságot sugárzó igazán szerethető pimaszsága. A kövér riffek és a basszus mennydörgése a dalok dekadens éle eléri a közönséget és az olyan számoknál, mint a Far From Heaven, a Pandora vagy a Higher Level Of Hate mindenki kórusban énekel. A dobok ereje, a technikás és stílusokon átívelő Hostage, Badolato tiszta énekhangja élőben is odavágott, abszolút az egyik kedvenc lett. A közönség nem lankadt, sőt jutott még egy kis crowd surfing és persze állandósult az őrület a dühöngőben. De egyetlen koncert sem tarthat örökké és az erős basszussal és lágy groove-okkal meginduló Two Towers-szel méltó módon zárta a ránk zúdított estét a Fit For An Autopsy. Ez a banda élőben is súlyosan finomra csiszolt módon adja át üzenetét a világnak.
Benne volt minden ebben a masszív, közel négy órában, a technikás játék találkozott a nyers energiával és egy kézzel fogható lelkesedés ami jellemezte mind a négy fellépőt, nem utolsó sorban pedig a közönséget.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További képek ITT, ITT, ITT és ITT.