Három év nem hosszú idő, de most mégis is új lemezzel jelentkezik a sludge metal egyik koronázatlan királya a 16. A Relapse gondozásában itt van a zenekar legújabb lemeze, ami már a tizedik a sorban. Fogadjátok szeretettel a Guides For The Misguided-et.
A 16 számomra mindig is egy különleges zenekar volt, de igazából nem tudom, hogy miért. Azt sem tudom igazából, hogy mikor és hol találkoztam velük először, csak annyi van meg, hogy amikor 2010-11 körül a Hammernál dolgoztam majd lehidaltam, hogy találtam CD-ket a zenekartól, amik persze senkinek sem kellettek, én meg odáig voltam értük. Szerintem amúgy valamikor a 2009-es Bridges to Burn felé találkozhattam a zenekarral, mert az a borító még masszívan megvan az emlékezetemben. Attól függetlenül, hogy meglátom a zenekar nevét valahol, hogy új album lesz vagy esetleg jönnek hozzánk (igen, egyszer erre is sor került) egy zenekari tag nevét nem tudom, illetve egyetlen egy dalt sem tudok megnevezni tőlük. Mégis imádom a zenéjüket, akkor most ezzel kiderült, hogy divatarc vagyok és jöhetnek a kommentek, hogy kapjam be. Amúgy tök mindegy, mert amíg van a 16, én addig lelkesedni fogok értük így is és úgy is.
Jött a szerkesztőségi e-mail, hogy a 2022-es Into Dust album után itt van a Guides For The Misguided, hallgassam lelkesen, aztán majd mondjak róla valamit. Már az első dal után kirajzolódott bennem, hogy ez az album minden lesz csak szar nem! Zseniális, ahogy megszólal a lemez. Friss hangzása van mégsem engedi el azokat a jegyeket, amik a sludge metalra, a zenekarra jellemzők. Elsőre kicsit megijedtem, hogy tizenegy dallal nézek farkasszemet, hiszen két dal kivételével mindegyik négy perc körül mozog. A félelmem nem is volt alaptalan, hiszen ez a zene eléggé egy tempóban mozog, nincs az, hogy hirtelen felgyorsul valami, vagy jön egy lírai, akusztikus dal, ami kicsit megváltoztatja a dolgok menetét. Ettől függetlenül, ha nem is az év albuma, de rendkívül erős lemez lett ez. Az első hallgatások alatt azon gondolkoztam, hogy a zenekar úgy, hogy mögötte van már több, mint harminc év, vagy inkább Bobby Ferry (énekes-gitáros) azt csinál, amit akar. Neki(k) már nem kell megfelelni senkinek. A státuszukat, amit elértek úgysem fogják bukni, megmaradnak ezen az underground szinten, ami miatt valahol kultikussá, legendássá is váltak. Soha nem fognak ezzel a muzsikával akkora tömegekhez eljutni, mint azt tette például a Monolord, de ez így is van jól. A hallgató hálás, hogy őrzik azt a fáklyát, amit annak idején meggyújtottak. Közben azonban mégis megcsinálhatják azt, amit akarnak és nem fognak ellenszélre találni.
A lemezt nyitó After All lassan veszi kezdetét, altat egy kicsit a vonósokkal, a samplerekkel, hogy aztán bejöjjön a zakatoló gitár, a lábcin, lepörögjön egy átvezetés a tamokon és indulhat, amit imádunk. A legjobban igazából a hazai, Gyilkoshoz tudom hasonlítani a zenekart és a dalt. Ott is pontosan megszoktuk Marciéktól, hogy mit nyújtanak, amitől nem térnek el, de mégis benne van az új érzése. Az igazán nagy meglepetés a harmadik dal, a Blood Atonement Blues. A zongorával nyitó dalra abszolút nem számítottam, tök jól megtöri a lendületet és belecsap egy olyan gitáros témába, ami akár valami rock himnusz is lehetne. Még jó, hogy nem rég azt írtam, hogy nincsenek lírai balladák, ugye? Egy dolog állandó, a változás. Na, azért nem kell aggódni, hiszen a dörmögő gitárok egyből visszatérnek, de a háttérben az a bontogatós téma a ritmusgitártól egy remek megoldás. Hasonlót produkált anno a Lamb Of God az 512 című dalában. Ez egy olyan megoldás, ami fenntartja az érdeklődést, elültet valamit a füledben, egy olyan dolgot, ami nem feltétlen jó, de nem akarsz tőle szabadulni. A Fortress Of Hate-et azért kell megemlíteni mert egy marha jó riff lett ide kitalálva, ami gyönyörűen együtt lélegzik a dobbal. Hasonló még a Give Thanks And Praises, ami az ős rajongóknak kötelező darab lesz, tipikusan az a nóta, amire derékből headbangelsz aztán meg megőrülsz. Ha nem digitálisan vagy vinylen szerzed be az új lemezt, akkor a Give Thanks And Praises lesz az utolsó dal a lemezen, ami remekül zárja az albumot. Ha azonban digitálisan pörgeted vagy esetleg megvetted vinylen, akkor a The Tower zárja a Guides For The Misguided-et.
Összességében a zenekar hozta, amit elvártam. Felidézte a régi hangulatot, a régi emlékeket és közben ösztönzőleg is hatott a hangzásával, a dalok felépítésével. Nincs más hátra, mint előre! Tessék hallgatni és imádkozni, hogy megint eljussanak valahogy hozzánk egy koncert erejéig a srácok!