Bár tavalyi megjelenés, a Sólstafir jelenlegi, illetve mindenkori státusza indokolja, hogy megemlékezzünk a Hin Helga Kvöl-ről. Novemberi megjelenésről lévén szó, annyira azért nem is vagyunk megkésve.
Az izlandiak a 2005-ös Masterpiece of Bitterness lemezzel vetették észre magukat az európai undergroundban - akkor még simán besorolhatók voltak a black metal mozgalomba. Aki azóta is Aðalbjörn Tryggvasonnal és társaival tart, egy organikus folyamat, az én szótáram szerint, fejlődés hírmondója lehet. Egyesek szerint időközben, egészen pontosan a legutóbbi két lemez környékén voltak kisebb-nagyobb megingások, jómagam viszont nem éreztem említésre méltó problémákat az utóbbi szűk évtized Sólstafir-termése kapcsán sem.
A Hin Helga Kvöl, azaz a Szent szenvedés alkalmából sem tudok ilyenekről beszámolni. A háttérben történt egy komolyabb változás; az izlandiak négy nagylemez, vagyis közel másfél évtized múltán kiadót váltottak. Ennek a körülménynek azonban napjainkban már semmilyen befolyása sincs a kreatív folyamatokra. Amúgy egy nagy névtől kerültek át egy másik, szintén patinás kiadóhoz; egyébként is tartják a szokásos, a mai színteret tekintve egészségesnek mondható három-négy éves lemezciklust.
A személyi állomány magja – háromnegyede – negyedszázada stabil, de a dobos Hallgrímur Jón Hallgrímsson is relatíve régi bútordarab. A post black metal egyik élharcosaként a Sólstafir már megtette, hozzáadta a magáét a színtérhez. Nem utolsósorban egy személyben ők voltak azok, akik az izlandi extrém metalra irányították az érdekeltek figyelmét. Nyilvánvaló, hogy nem a nyolcadik nagylemezük lesz a magnum opus-uk. Bizonyára mostanság is akadnak olyanok, akik még mindig a következő hegycsúcs megmászását várják a kvartett tagjaitól. Én viszont egy három évtizede létező zenekar részéről zokszó nélkül megelégszem egy önazonos, jól hallgatható dalgyűjteménnyel.
A Hin Helga Kvöl ezen sarkalatos pontok alapján pedig részemről egy újabb pipa. A másik végéről megfogva a dolgot, akár azt is írhatnám, hogy ezen a bő háromnegyed órás lemezen már nem találunk újdonságokat. Ha halmazokban gondolkodunk, és egy lemezajánló esetében ez részint kötelességünk is, akkor a számomra túl tág, és ebből eredően semmitmondó post metal kategória lehetne az a doboz, ami leginkább adekvát választásnak tűnik. A black metalt azonban teljes egészében nem hagyták maguk mögött. Ha más nem is, a fel-feltűnő extrém vokálok és némely zenei epizód (pl. a címadó, illetve a Nú mun ljósið deyja) még manapság is a gyökereket idézi.
Ha csak futólag is, de ismered valamelyik Sólstafir lemezt az utóbbi három-négy korong közül, bizonyára tisztában vagy vele, hogy a négyes tökéletes archetípusa azoknak az alkotóknak, melyek zenéjéről, mi több, egyes szerzeményeiről kisregényeket vagy disszertációkat lehetne írni. Annyi hangulat, érzés, feeling, miegyéb van egy-egy dalukban, hogy apró részletekre lehetne cincálni őket, de felesleges, mivel a nagy egész a lényeg. Hallgasd csak meg akár a nyitó Hún andart, és valószínűleg érteni fogod, mire gondolok. A címadó meg ezzel ellentétben egy tipikus skandináv black metal darab(ként indul), és egy árnyalatnyi közjátéktól eltekintve meg is marad ezen a csapásvonalon. A szeptember végén bemutatott, zenekari léptékben nézve refréncentrikus Blakkrakki sztenderd post rock, black metalos, vagy legalábbis bárdolatlan hangzásba csomagolva. A Sálumessa kis jóindulattal akár huszonegyedik századi shoegaze-ként is jellemezhető, a rituális dobokra építkező, sodró Vor ás meg jobb híján a fentebb már kárhoztatott post kategóriával illethető. De itt van még az álomszerű Freygátan, a post punkos lüktetésű Grýla, vagy a fúvósokkal megtűzdelt Kuml (forspil, sálmur, kveðja) hangulattémája.
Ha nem az év legelején érem utol magam Hin Helga Kvöl-ügyben, akkor a tavalyi lemezlistámon is helyet igyekeztem volna szorítani a nyolcadik Sólstafir korongnak. Tartalmas és hangulatos kiadvány, a kortárs mezőny tükrében releváns megjelenés.