Hihetetlen, hogy tizenöt éves a Deftones egyik, ha nem a legjobb albuma. Az is megmagyarázhatatlan szinte, hogy egy ilyen tragédia után a zenekar az egyik legpozitívabb albumát pakolta le az asztalra. Hölgyeim, uraim! Emeljük poharunkat a 2010-ben megjelent Diamond Eyes-ra!
A Deftones 2007 elején kezdett el új lemezen dolgoznii a 2006-os Saturday Night Wrist utódán. A banda elégedetlen volt a Saturday Night Wrist hosszadalmas írási és felvételi folyamatával, és egy gyors folytatásos lemezt akart kiadni a korábbi albumokhoz hasonlóan. mint az 1995-ös Adrenaline és az 1997-es Around the Fur, amelyeket még Pro Tools nélkül rögzítettek. Ezeket az albumokat anno csak egy bandaként vették fel.
“A szobában csak a mi hangszereinkkel, semmilyen más zavaró tényező”
Chino Moreno
A banda 2008-ban vette fel és fejezte be Terry Date által készített albumát, amely előzetesen az Eros címet viselte, és úgy tervezték, hogy 2009 elején fog megjelenni. Chi Cheng basszusgitáros azonban súlyosan megsérült egy autóbalesetben 2008 novemberében, így kómába esett, így a zenekar felfüggesztette Eros kiadását. Nem volt biztos abban senki, hogy Cheng felépül-e, és mikor tud újra fellépni a zenekarral.A Deftones 2009 elejétől kezdett különböző fellépéseket és fesztiválokat vállalni Sergio Vega basszusgitáros segítségével, akit a Quicksand zenekarból ismerhettünk. Vega, a banda közeli barátja korábban is helyettesítette már Cheng-et az 1999-es turnék során.Ellenben ezen a ponton a zenekar nem volt biztos abban, hogy folytatni akarják-e vagy egyszerűen feloszlatják magukat….2009 júniusában úgy döntöttek, hogy határozatlan időre felfüggeszti az Eros megjelenését, és elkezd egy vadonatúj albumot írni a Vegával. A banda még mindig abban reménykedett, hogy valamikor kiadják a fiókban lapuló albumot, de meg akartak várni, amíg Cheng már nem lesz kómában. Sajnos, mint tudjuk Cheng 2013 április 13-án elhunyt. A Diamond Eyes-t két hónap alatt rögzítették Nick Raskulinecz producerrel, aki korábban a Foo Fighters-szel, a Velvet Revolver-rel, a Stone Sour-ral és az Alice in Chains-szel dolgozott. A zenekar továbbra is kerülte a Pro Tools használatát az új anyag írása és rögzítése közben. Ehelyett előnyben részesítették a dalok közös, zenekari írását. Elmondásuk szerint volt olyan dal, amit egymilliószor is eljátszottak (nyilván költői túlzással éltek) hogy tökéletes legyen. A cél a sokkal természetesebb, nyersebb, személyesebb hangzás volt, amit lássuk be, hogy elértek.
Az én korosztályomra a Kettőnégy nevű rock műsor hatalmas hatással volt. Olyan zenekarokat ismertem meg Daninak és Bálintnak köszönhetően, amiért örökké hálás leszek. Dani sose rejtette véka alá, hogy mennyire szereti a Deftones-t, így akarva akaratlanul is mindig szembe jött a zenekar velem. A zenekar pedig olyan zenét csinált, ami könnyen megtalálta az utat hozzám, így nem is volt meglepetés, hogy rengeteget hallgattam tizenévesen a zenekart. A Saturday Night Wrist nem találta meg hozzám a hangot, de anno a Self titled album nagyon elkapott magának, nem hittem, hogy felül lehet múlni azt az albumot. Hozzáteszem a Minerva még mindig a legjobb száma a zenekarnak, szerintem. De aztán csoda történt és 2010-ben megjelent a Diamond Eyes, ami vonzott magához. Nem is tudom miért, de ebben az időszakban még simán vettem lemezeket úgy, hogy bele se hallgattam még. Ekkor még ugye nem volt streaming és egyből mentem a Headbanger-be megvenni ezt a lemezt. Alig vártam, hogy hazaérjek és pattant is a lejátszóba a CD. Azóta pedig bátran merem állítani, hogy ez egy tökéletes album!
Tizenegy dal, amik egymás után robbanak az arcunkba és nem hagynak egy pillanatnyi szünetet sem, hogy levegőt vegyünk. A lemez címét is viselő dal úgy robban az arcomba, hogy nem is tudom mire figyeljek. Chino megbabonáz az énekével, soha nem pakolta még ilyen magasra a lécet, vagy Stephen misztikus riffjét hallgassam, ami alá Abe olyan masszív alapot pakol…És persze ezek között ott van Frank sample-jei, amik annyira illenek a képbe, mint az utolsó lego darabok a diorámaba. A három perces dal azonnal levett a lábamról. A dob az annyira tökéletesen szól, amit legutoljára a PanterA esetében hallottam. Oké, más zenekaroknál is jól szól, de én itt most kimondottan erre a metalosabb megszólalásra gondolok. A dal utolsó riffje gyönyörűen átvezet minket a Royal-ba, akár még egy dal is lehetne a kettő egy kis breakdown-nal. A könnyen befogadható refrén itt is megmarad, noha a zene egyáltalán nem az a könnyű fajtából való. Érdekes, hogy a dalok nagy része a három-négy perc körüli játékidővel operál. Így tényleg egyik sem lesz unalmas. A második szerzeményben, külön imádom, amikor bejön a basszusgitáros kiállás, amivel még inkább tudják fokozni a feszültséget. A CMND/CTRL az egyik legkeményebben megszolaló dal a lemezen. Emlékszem, hogy sokáig nem tudtam hova rakni. Tetszett mindig is, de valamiért kilóg egy kicsit a többi dal közül. Chino úgy ordít, mintha nyúznák és ezzel ad az egész szerzeménynek egy különleges ízt.
A You've Seen The Butcher az egyik kedvenc szerzeményem a lemezen. Annyira imádtam, hogy még az egyetemen az egyik órán a videóklipjét is kielemeztem, hogy miért is jó. Nem aratott a református közösségben nagy sikereket… Pedig marha jól fel van vezetve a dal a gitárral. A dobbal együtt pedig valami frenetikusat érezhet a hallgató. A refrén olyan, mintha megkönnyebbülnék, mintha mázsás terhet vennének le a vállamról. Kimondottan fontos szerepe van ebben a dalban, Frank-nek, aki alig hallhatóan, de mindig toll valamit, amitől borsódzik a hátam. Nem tudok mást mondani csak azt, hogy magasiskola ez a dal.
A Beauty School egy érdekes szerzemény. Anno olvastam egy interjúban, hogy a dal a szopásról szól. Nincs mit szépíteni rajta, ezt mesélte Chino az újságírónak. A dal a zenekar könnyedebb oldalát mutatja meg, amivel akár még egy melankólikus pop zenekar is lehetne. Ha ilyen dalokat írnának csak, akkor mondhatnánk azt is, hogy a The Cure-t halljuk modernebb köntösben. Azt szeretem a zenekarban, hogy tök egyszerű témákat prezentálnak, de remekül megszerkesztve. Nem kell ide hatszáz hang, meg szupertechnikás lefogások, egy egyszerű bontás és a hallgató máris elveszti az eszét, zseniális! A Prince kezdése egyszerűen magasiskola. Amúgy az egész lemez az, de végig ezt a jól bevált elegyet követik. Egy iszonyat fogós téma, ami bele eszi magát a füledbe, utána pedig jöhet a fogós refrén, amit teli torokból tudsz ordítani koncerten. Mit nem adnék most megint egy Deftones koncertért, még akkor is, ha Stephen többet nem jön Európába.
A Rocket Skate is ennek a tökéletes példája, de emlékszem, hogy mennyire pörögtünk ezen a dalon, amikor megjelent. Nem annyira volt már újdonság a YouTube, de azért még nálunk viszonylag gyerekcipőben járt. Emlékszem, hogy akkoriban mennyire újdonság volt, hogy ott annyiszor nézhettem meg és hallgattam meg ezt a dalt ahányszor csak akartam.
Miután pedig kiordítottuk a tüdőnket is, természetesen érzi a zenekar, hogy szükségünk van még egy kis lazulásra a Sextape személyében. Akárki akármit mond, szerintem, illetve nekem ez a legszebb Deftones dal nem a Change. Az egész annyira jól építkezik, annyira tökéletesen szól a delayes gitár, annyira tökéletesen ráfekszik az ének, annyira visszahozza mindig azt a bizonyos hangulatot. És pontosan ez az, amitől zseniális lesz egy album, hogy felidéz ennyi év után is ilyen érzelmeket, emlékeket. Pár éve el akartam adni a komplett Deftones gyűjteményemet mert éppen olyanom volt, hogy minek a sok szar vinyl. Jól tettem, hogy nem tettem ! A Risk-nél megint csak marha fontos a sok sampler. Visz a gitár is és megragadja a figyelmünket, de az igazi érzést, amitől kerek lesz az egész, azt Frank pakolja hozzá. Annyiszor mondtam már, hogy a kevesebb több és itt is a gitároknál ez tökéletesen beigazolódik. A maradék két dal a 976-EVIL illetve a záró This Place Is Death is mestermunka. Előbbi az album leghosszabb tétele, noha nem tűnik egyáltalán hosszúnak, utóbbival ellentétben, amit itt-ott néha kicsit el nyújtottnak érzek, de ez legyen a legnagyobb probléma.
Összességében elmondható, hogy a Deftones 2010-ben olyat produkált, amit senki se várt tőlük és egy megkerülhetetlen albumot raktak le az asztalra, amiről azóta is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Tényleg egy tökéletes lemeznek tartom, amin nincs üresjárat. És ami érdekes, így az évek elteltével elővettem későbbi lemezeket is, amik noha nem ekkora sikerek, mégis zseniálisak a maga nemükben.
