Annyi minden zenei újdonság jött szembe mostanság, hogy a bőség zavarában majdnem elfeledkeztem az örök klasszikusról, a metalcore színtéren veteránnak számító Killswitch Engage új albumáról. Az is igaz, hogy elég régen, egész pontosan hat éve hoztak utoljára valami újat és emiatt le is másztak a zenei radarról, ráadásul az Atonement nem a zenekar legemlékezetesebb lemezeként vonult be nálam a zenetörténelembe. Megosztotta a rajongókat is, a legfőbb kritika talán az volt, hogy egyfajta biztonsági játék érzékelhető az előző anyagon. Ettől függetlenül tény, hogy a Killswitch Engage hatása a műfaj fejlődésére a mai napig megkérdőjelezhetetlen.
A legújabb, sorban kilencedik nagylemez a This Consequence, a Metal Blade Records gondozásában jött ki február 21-én, és már csak az új album megjelenésének puszta ténye is nosztalgikus hangulatba kerített. Azonnal eszembe jutott, mennyire szerettem a The End of Heartache vagy a Breathe Life hangulatát, illetve a My Curse feszült atmoszféráját. Bár az évek során jött-ment a mikrofon Jesse Leach és Howard Jones között – és természetesen kinek-kinek megvan a maga preferenciája rajongói oldalról –, a Killswitch Engage meglepően stabil maradt, és továbbra is hű a saját bevált receptjéhez. Az a lendületes, fülbemászó, old-school metalcore, amit évtizedek óta szállítanak, még mindig azonnal felismerhető.
A This Consequence nem túl hosszú, mindössze 35 perc, de ez elég ahhoz, hogy jól összefoglalja a zenekar eddigi munkásságát. Az album első felében a nagyívű refrének dominálnak – elég csak az Aftermath vagy a Collusion dallamos, mégis harapós verzéire gondolni –, miközben az agresszió mintha erőteljesebben próbálna kitörni, mint egy túlvezérelt torzító, ami elszabadulni készül, hogy letépje az arcod. Feszes dobok, döngölő riffek és Jesse üvöltései sem maradnak el. Az Abandon Us pedig kellően intenzív és energikus példány ahhoz, hogy berántsa a régi rajongókat. Az olyan számok, mint a Forever Aligned, remek példái Adam Dutkiewicz és Joel Stroetzel pengeéles, komplex gitárjátékának.
A lendület és intenzitás tehát adott, a zenekar jól keveri a dallamos és zúzós részeket, de nem mindenhol sikerült patentül összerakni a képletet. Ahogy halad előre az album, néhány dalnál az egyensúly megbillen, és a túltolt érzelgősség vagy épp a szándékosan nyers hangzás nem mindig csap oda úgy, ahogy kéne – inkább leülteti a flow-t, mintsem feltüzelné. Az album közepén elhelyezett I Believe megtöri a lendületet, de nemcsak ez a bajom vele. Kicsit szirupos, túlteng benne a drámázás, és az erőltetett nyersesség itt nem tesz jót a dalnak – inkább visszahúzza az összképet. Olyan, mintha egy hard rock bandát kértek volna meg, hogy írjanak egy ‘szívhez szóló’ Killswitch Engage dalt.
A második félidő újra harapósabb, mintha a zenekar itt engedné el igazán a gyeplőt. A Where It Dies vagy a Defiance bizonyítja, hogy a KsE nem felejtett el odacsapni, és amikor kell, még mindig képesek lecsupaszítani a hangzásukat egy-egy kőkemény groove-ig. Meg is lett a nagy favoritom a lemezről, ugyanis a Broken Glass mindent visz - és még annál többet is. Ez az a dal, ahol a Killswitch Engage igazán levetkőzi a bevált képletet, és egy durvább, zabolátlanabb oldalát mutatja meg. Nyers, hardcore-zúzás, lecsupaszított, arcba mászó energiával. "You speak in shards of broken glass" – Jesse üvöltése mintha minden egyes szót szilánkokká törne, amelyek mélyen vágnak. Itt kerül igazán előtérbe a basszus, ami csak még jobban fokozza a dal agresszivitását és hardcore intenzitását.
A This Consequence nem váltja meg a világot, de lehet, hogy nem is akarja. Egy olyan album amely pontosan azt nyújtja, amit egy Killswitch Engage lemeztől várni lehet. Néha nem is kell több: energikus dalok, masszív riffek, és egy zenekar, amely érzi és érti, hogy mitől működik a saját formulája. És ha valami ennyi év után is képes megmozgatni a rajongókat, akkor talán nem is érdemes túlgondolni.
