Péntek reggelente hagyományosan ránézek a friss megjelenésekre az Album Of The Year-en, ahol többnyire a borító alapján igyekszem belőni, hogy mi tetszik majd és ugyan simán lehet, hogy valami állat zene rejtőzik a vizuális rettenet mögött, azért a belbecs jobbára szinkronban van a külcsínnel.

A DITZ esetében is jó volt a szimatom, a fekete fehér artwork alapján valami darkos post-punkra tippeltem és semennyire sem lőttem mellé, bár az valamennyire váratlanul ért, hogy mennyire fasza lemez a Never Exhale. Ezt csak azért mondom, mert ezt a fajta pumpálós táncparkettre való muzsikát már nagyon sokan újra feltalálták, viszont holmi izzadságszagú és unalmas Bauhaus utánérzésen túl kevészer sikerül eredetit alkotni.

Mondjuk a DITZ sem az eredetiségével vett le a lábamról, inkább a zenéjükből áradó energia fogott meg, ügyesen kerülve a lemeznyi hosszúságú enervált cipőbámulós lötyögést, ami a műfaj rákfenéje. Először a Gang Of Four ugrott be a muzsikájuk kapcsán, ami talán a rendesen előretolt basszusnak is köszönhető, de a honfi- és kortárs Slaves (akik mostanság már inkább a Soft Play névre hallgatnak) is kapaszkodó lehet ezen a koordináta rendszeren, ugyanakkor a DITZ-ben inkább a noise-rock meg a no-wave monomániája dominál a punkos szertelenséggel szemben (hangulatában az Unsane utód Human Impact rideg indusztriálja is bekúszik, bár ez lehet csak az én privát kattanásom).

A vokálon túl az artisztikumért is a női ruhában feszítő Cal Francis frontember felel akinek van valami bizarr módon kielégítő rekedtség a hangjában, amit legalább annyira nehéz megmagyarázni, mint a buborékfólia pattogtatás bűnös örömét és bár a dallamokkal nem nagyon bíbelődik, mégis megvan a fogósság a zenei körítésnek köszönhetően. 

A fentebb említett monotonitás is csak a ritmika sajátja, ez adja ugyanis azt az ellenállhatatlan lüktetést, ami még egy nyitottabb gondolkodású techno-fejet is a táncparkettre csábít. Aki ezzel az egésszel így leírva nem tud mit kezdeni, az hallgassa meg mondjuk a Four című nótát referencia képpen (és próbáljon meg közben ülve maradni).

A pattogós ritmus meg a kaparós vokál mellé további összetevőként érkező rendesen megtolt basszus meg a bindzsizős gitár további árnyalatokkal gazdagítja a monokróm színpalettát és mivel az arányokat jól tologatják a srácok, így meglehetősen változatos a végeredmény. 

A Four mellett a Taxi Man, a Space / Smile meg a Senor Siniestro is simán befér egy indie-diszkó playlistbe, a kísérletezőbb zene rajongóinak meg ott a “maradék”: a Smells Like Something Died in Here grufti himnusza, a The Jesus Lizard-ot idéző 18 Wheeler, az érzelmes post-punkból zaj masszába torkolló The Body as a Structure vagy a hasonlóan építkező hétperces album záró britney.

 A Never Exhale egyébként a banda második lemeze, a 2022-es debüt The Great Regressionnel kapcsolatban még nem tudok érdemben nyilatkozni, de egy felületes hallgatást követően hasonló jónak tűnik, szóval hallgassátok ezt is meg azt is!

Fotó:Pedro Takahashi