Jó két évtizede valósággal egymást érték Óbudán a hazai és nemzetközi bulik; olykor mindkét teremben felváltva zajlottak az események a Fényes Adolf utcában. Akkor még Vörös, illetve Kék Yuk néven élt a köztudatban a hely, ma is így emlegetjük egymás között (lásd még: Red & Blue Hell), ám ami engem illet, a régi időkhöz képest évente már legfeljebb csak egy-egy alkalommal hasítok át az Árpád-hídon… Mindenesetre tizenegy esztendő után ide tért most vissza Magyarországra az igaz fémzene jeles svéd képviselője, az Enforcer, az Insane Hellride brigádja pedig vérbeli underground partit kanyarított a pincehelyiségben. “One more beer and heavy metal and I’m just fine” – ahogyan a Manowar megénekelte anno.
A KillerSick tavaly a Summer Hellen vívta ki a rokonszenvemet, amikor a nagyobbik színpadon, nyitó pozícióban, optimális megszólalással állította maga mellé a korán érkezetteket. Itt persze nyilván a soproni srácoknak is jobban esett, amikor közvetlen közelről üvöltötték az arcukba a thrasherek, hogy “We Are Toxik”, részben Horváth Milán bőgős kartonpapírra írt utasítása alapján. A basszer a nagyérdeműtől megkívánt mozgásformákat szintén ezzel a módszerrel ismertette. Direkt megközelítés ide vagy oda, a muzsikálást kétségkívül komolyan veszi a pelyhes állú trió, világmegváltó gondolatokra viszont nem kell számítani tőlük. Ennek megfelelően a Pizza Antichrist eljövetele sem váratott sokat magára, s a feltéttel szépen megrakott lepénykenyér mellé a sör is jobban csúszott.
Az “agyat tűrjük be a zokniba” attitűdöt aztán a Türböwitch járatta csúcsra. A frontember, Zslöd felmérte, hányan vannak itt a főbanda miatt, és hányan jöttek felönteni a garatra, majd elégedetten nyugtázta, hogy közel ugyanannyian emelték a kezüket. A Drunk Back to Life előtt elővezetett sztori (lényegében a dalszöveg mondanivalója) meg szó szerint halálos volt… Az alkoholgőzös humorbombák közepette irgalmatlanul feszes tempójú, pörgős speed / thrash pózernapalmozást vitt véghez a Wackent is megjárt brigád, stílusos színpadképpel. Érdekes módon az igazi koncerthangulat akkor ütött be, amikor Zslöd a sátánt, a piát és Lemmyt éltette. Onnantól kezdve beindult a moshpit, sőt állandósult is. A hajrában felbukkant a deszkákon a baseball ütős farkasember, az utolsó számot pedig úgy nyomta a csapat, hogy a gitárosok lementek a nép közé a dühöngőbe.
A hangzás persze olyan volt, amilyen, a Yuk adottságai folytán csodákban eleve nemigen bízhattunk. Az arányok a Türböwitch alatt csak a szett második felében rázódtak össze, és az Enforcer keverőse is igencsak küzdött az iPadjéről működtetett pulttal, hogy élvezhető eredményre jusson. De legalább a hangerőt nem tolták túl… A (talján beugró dobossal kiegészült) svéd négyes mindenesetre nem zavartatta magát, a húros szekció rendesen bemozogta a pódiumot, Olof Wikstrand gitáros-énekes időnként egyenesen az elől állók arcába mászva tolta.
Habár elvileg még simán futhatnának a legutóbbi album, a Nostalgia körei, a műsort sokkal inkább mondanám alapos best of…-nak, mint tényleges lemezbemutatónak. A 2023-as termésből három tétel hangzott el, a hangsúlyt a 2010 és 2015 közötti időszakra fektette Olof vezér. Emellett a stílusidegen elemei miatt kakukktojásnak számító Zenithről átmentett Zenith of the Black Sun sem lógott ki a programból – sőt, nekem a Take Me Out of This Nightmare mellett a buli tetőpontját hozta –, és lement a Black Sabbath-féle Die Young feldolgozása is.
A szó szoros értelmében vett tomboló sikert a Türböwitch aratta, de Olofék is kimondottan lelkes tábornak játszottak. A levonulást követően nem is maradt el a beszélgetés, fotózkodás a hívekkel. Szóval az old school heavy metal él és virágzik: a Queensrÿche és Udo papa visszatekintős estje mellett ugyanígy nagyot gurítanak a rajtuk felnőtt fiatalabb (adott esetben szintén több évtizede pályán lévő!) versenyzők. A Seven Kingdoms - Striker - Unleash The Archers csomag után, jóllehet kisebb helyen és családias környezetben, de az Enforcer is hengerelt.
