Ha a Rivers of Nihil névről nem is mond számodra semmit, a Where Owls Know My Name borítóját biztosan láttad már, 2018 egyik legnagyobb underground szenzációja volt és megannyi listán dobogós helyezett. Én is ezzel a lemezzel ismertem meg a csapatot, és egyből beszippantott a szaxofonnal mixelt progos technikás death metaljuk. Ennek ellenére eddig mindig úgy alakult, hogy kihagyni kényszerültem a pesti bulijaikat, de így negyedjére végre megtört a jég. Ettől bivalyabb összeállítást pedig nem is kívánhattam volna, a Paul Masvidal vezette Cynic-et legalább akkora lelkesedéssel vártam, mint a főhősöket.
Már a nyitó Dååth sem volt semmi. A turnéösszeállítás nevéből - Aggressive Progressive - ők inkább az előbbit fogták meg nyaktörő ritmusokkal, de kimondottan jól is esett ezen a fáradt hétköznap estén, hogy rögtön az elején ledaráltak, nem is ásítoztam már utána! A zenéjükben kb. minden is megtalálható, ami csak beleférhet a death metal keretei közé. Septicflesh-féle szimfonikus betétek, Decapitatedre emlékeztető groove-ok, egyszerre technikás, de mégis könnyen fogyasztható dalok. Ha kicsit is szereted a stílust, biztosan találtál benne kapaszkodót. A Septicflesh párhuzam már csak azért is áll, mert a Dååthban is Krimh dobol, bár sajnos a turnéra nem ő jött velük. A csere azért így is minőségi volt, Sebastian Lanser ugrott be, aki így már harmadjára is zenésztársává vált Rafael Trujillonak. Mindketten az Obsidious és a korábbi Obscura felállásból lehetnek ismerősek. Rafael leigazolásával sokat nyertek, nem egy színpadszántó a srác, de a virtuóz szólói teljesen ellopták a showt. Egész jól is szóltak, 7 számot toltak el fél óra alatt, és bár a közönség még nem volt túl aktív, a Dååth legénységén nem múlt semmi. Soha rosszabb bemelegítést!
Erre azonnal rátett egy hatalmas lapáttal a montréali Beyond Creation, akiket láthatóan már egy nagyobb tábor várt. Volt is mit, ritkán látott lazasággal vezették elő a matekolós, brutálkomplex témákat. Rögtön az jutott eszembe, ha zenélnék, ezek után teljesen elmenne a kedvem, mert sosem érnék még a nyomukba sem. Megalázóan jók voltak. Stílushoz illően mindannyian fej nélküli, 8 húros (basszer 6) gitárokon tolták, a legújabb igazolás, Clément Denys pedig olyan pontossággal ütötte az bőröket, hogy nálam azonnal belépett a dobosok képzeletbeli panteonjába. Pedig ilyen téren is igazán erőteljes volt az aznapi felhozatal.
Ekkor már szépen megtelt a terem, előzetesen fogalmam sem volt mire számítsak, de a magyar közönség nem okozott csalódást, és végig együtt lélegzett a bandával. Ennyire szövevényes zenét ritkán hallgatok, a Beyond Creation azonban elérte, hogy a koncertjük ne csak egy impresszív technikai bemutató legyen, nem feledkeztek meg a death metal alapokról sem, hengereltek rendesen! Az 5 eljátszott daluk is ezt tükrözte, nagyjából mindet ki lehet emelni csúcspontként. Valamilyen szinten szomorú, hogy ilyen kvalitásokkal rendelkező zenészek "csak eddig" jutottak, teljesen megérdemelnék, hogy legközelebb ők legyenek a headlinerek egy hasonló méretű klubban. Az is igaz, hogy vesztettek némi momentumot, hiszen már 7 éve nem jelent meg új lemezük. Az előző évtizedben úgy érzem jobban a köztudatban voltak, a 2011-es The Aura például állandóan szembejött velem. Remélem a koncert miatt sokan kattannak most rájuk, az biztos, hogy a személyes listámon feljebb léptek! Simon Girard énekes/gitáros számára nem jutott sok pihenő, ahogy vége lett a szettnek és elpakolt a színpadról, jött is le az árokba fotózni a többi bandát.
A Cynic következett egy kissé szokatlan elrendezésben, dobos a bal szélen, Masvidal, a zenei agy, pedig jobb szélen, akinek valószínűleg komfortosabb így játszani, hogy nem ő áll a középpontban. A konferálásai legalább is erre engednek következtetni, amik néha Kátai Tamásra emlékeztettek. Egy visszafogott „Hi!”, intett egyet, és már ment is tovább a koncert. Az énekén a tipikus Cynic effektek miatt nem érződött, hogy lenne bármi baj a torkával, a beszédhangján azért lehetett hallani, hogy kissé be van még rekedve. Mi Pesten már jól jártunk, de a turné korábbi pár állomásán emiatt teljesen instrumentálisan játszottak.
Azt persze sejteni lehetett előre, hogy nem a nagyvonalakban Chuck Schuldinert tartalmazó Focus lesz túlsúlyban a setlistben, de titkon nagyon bíztam legalább egy Veil of Maya vagy How Could I felbukkanásában egy vendégénekessel bármelyik bandából. Ez sajnos vágyálom maradt, de legalább az instru Textures megidézte a legendás debütöt. A Traced in Airnek azonban eljátszották a felét, az Evolutionary Sleeper és a záró The Space for This még nagy együtténekléseket is eredményezett. Az atmoszférikus, jazzes, éteri zenéjükkel kicsit kilógtak a lineupból, de nem negatív értelemben, szimplán csak más volt. Na meg jól is esett a fülünknek egy kis pihenés. Paul azért tudta, hogy kell leültetni a koncertet két szám közt, az "I’m happy to be alive" monológjával, ismerve a banda múltját, elég depressziós vizekre eveztünk. Gondolom nem így szánta, alapvetően egy önmagával megbékélt pozitív figurának tűnt, az pedig hatalmas dicséretet érdemel, hogy a covid alatti tragédiák ellenére folytatta a zenekart.
Riversék elegánsban tolták, bordó ing + mellény kombóban sétáltak fel a színpadra, majd bele is csaptak az új album nyitódalába. Az időzítés kicsit furcsa, a self-titled lemez csak 2 hónap múlva jelenik meg, bár amiket játszottak róla, azok már mind kintvannak előzetesként. Merchet azért már árultak az új grafikával, ami ismét abszolút 10 pont, borítókban mindig top a banda. A single-ök stílusilag eddig elég vegyes képet mutatnak az öndefiniáló anyagról, de az biztos, hogy a minőségre nem lehet panasz. A House of Light például hatalmasat ment, a refrénje katartikus volt a pár éve igazolt Andy Thomas (Black Crown Initiate) tisztavokáljaival. Igazából az egész koncerttel kapcsolatban az ének volt az egyik legnagyobb aggodalmam, egyrészt Andy miatt, de ő tökéletesen vette az akadályt. Másrészt sajnos ők is betegeskedtek a turnén, volt teljesen hörgés nélküli koncert is. Szerencsére Adam Biggs (aki külsőre egy mini Corpsegrinderre emlékeztett) is meggyógyult, aki Jake távozása után vette át leadvokálokat. Valljuk be, változatosabb, öblösebb is a hangja.
A másik aggodalmam az volt, hogy vajon hoznak-e magukkal szaxofonost, vagy felvételről fog szólni. Szerencsére hoztak, nem is akármilyet! Patrick Corona egy igazi jelenség volt a színpadon a sajátos, némileg homoerotikus mozgáskultúrájával, a legpozitívabb értelemben. Lehet ám máshogy is szaxizni, csak nem érdemes. Ő lakta be legjobban a teret is, a többiek viszonylag egyhelyben lecövekelve nyomták. Közülük Brody Uttley gitáros volt az egyetlen, aki rosszkedvűnek/unottnak tűnt, de lehet ő csak visszafogottabb típus. Ezzel együtt is, úgy éreztem kicsit nehezen indult be a buli, nem volt túl aktív a közönség. Körülbelül a felénél ébredt fel a többség, pedig addigra is már olyan ikonikus dalok hangzottak el, mint a The Silent Life, vagy Adam éneke miatt az albumverziótól is emocionálisabb A Home.
A hagyományosabb, deathcore vonalas Hellbirds is nagyot darált, tele van ütős breakdownokkal, nem is úszták meg a nyakizmok. Számomra a koncert vitathatlan tetőpontja az Episode volt. Ha ismered a dalt, nem kérdés miért. A zongorás, szaxofonos, epic szólós befejezéstől teljesen elállt a szavam. Az ilyen pillanatokért érdemes koncertekre járni. A végén megkaptuk még a Where Owls címádóját, majd visszataps és a Cleannel ért véget a mészárlás. Kicsit furcsa is volt "onemoresongozni" előtte, a The Void From Which No Sound Escapes stúdióverziójában is van, ahol a banda nyomasztásnak éli meg a közönség elvárásait, de reméljük most nem vették zokon. (Érdemes elolvasni a The Work háttersztoriját!)
Négy, stílusban hasonló bandát láthattunk, akik mind másmerre helyezték a súlypontot a progresszivitás és az agresszió skáláján, ennyi zseni pedig ritkán áll egy színpadon. Egyébként is, de a koncert után meg főleg "bármikor, bármennyiszer" kategória a teljes lineup!
Fotók: Lányi Kristóf. További képek itt: Rivers of Nihil, Cynic, Dååth.
