Negyedszázados fennállását ünnepli a Depresszió és hol máshol tartotta volna meg a turné „nagykoncertjét”, mint a Barba Negrában, azaz mondhatni hazai pályán? Az életmű-áttekintő eseményen a bemelegítést, vagy inkább speciális vendég szerepét az idén szintén kerek évfordulót, a létezésének harmincadik évén ünneplő Rómeó Vérzik vállalta be, azaz… Ideje volt előkapni az emlékeket és azokat régi szép időket!
Mostanában rendesen kijut az ünnepi, ünneplő eseményekből, csak az elmúlt hónapokban volt Road 20, Kartel 30, Udo (Balls To The Wall 40), Trivium és Bullet For My Valentine közös koncert (ahol 20-20 éves zseni lemezeket játszottak el) és ezek csak azok, amiken én jelen voltam, hol van még a sok egyéb más buli? Ebbe a sorba szépen beillett a Depresszió ünnepi bálja, aminek rám vetített kötelezőségét az is adta, hogy a tavalyi, az Egy életen át végigjátszó koncertet végül sajnos kihagytam. Úgy gondoltam, most lehet pótolni és kivételesen még társaság is volt hozzá. Pont a legénykorból!
A dedikálást kihagytam, hiszen én személy szerint nem vagyok nagy aláíratós, de láthatóan iszonyat nagy igény volt pár kézjegy beszerzésére, a nagy sátorban keresztben állt a sor, aztán még a másik a merch felé. Már jóval a kezdés előtt „zajlott a folyamat”.
A Rómeó Vérzik pontosan, szépen kezdett. Koppányékat jó régen láttam már, ha nem csal az emlékezetem, akkor éppen a háromtagú korszakuk volt, amikor legutóbb „nekem” zenéltek, szóval rendesen rám fért némi frissítés ez ügyben. Mivel – ahogy írtam is – ünnepi szettel támadtak ők is, ezért ahogy sejtettem, egy jó értelemben vett best of műsort kaptunk az arcunkba, olyanokkal, mint az Engedd belém, Piros 19, A világ legjobb nője, vagy az egyik kedvencem, a Kalózhajó, ami jó hamar felcsendült, talán harmadikként a sorban. Jó kis riszaparty volt, a hangulat pörgött ezerrel, de most jön a „de”.
Ami viszont sajnos nem tetszett, az a hangzás. Sajnos a Rómeó Vérzik hiába tette ki szívét-lelkét a deszkákon (Ákos pörgésétől konkrétan elszédültem egy idő után), az egész egy nagy kása volt, ráadásul a gitárok is el voltak tűnve, sokszor el kellett indítanom a fejemben lévő „mp3 lejátszót”, hogy mit is kellene hallani. Az egyedüli nóta, ami úgy jobban szólt, sajnos már a záró (egyébként abszolút hangulatos) Két X után volt, csak hát addig hiába mentek a legszebbek, hiába lett becsempészve az Ace of Spades is, nem tudtam rendesen átélni az egészet. De a nézőtéren ment a tánc, ahogy láttam, meg egyébként is: a hangulattal egyáltalán nem volt baj. Hátha majd legközelebb, amikor találkozunk, szerencsésebben állnak össze a potméterek.
A Depresszió első tíz évében rengetegszer megfordultunk a társasággal a koncertjeiken, nálam a Vízválasztó környékén fogyott el a lendület, de azért aktív (meg)figyelője maradtam a zenekarnak, csak mivel nagyban változott az általam hallgatott zenék karaktere, kevesebbet pörgettem a cuccaikat, koncertjeikre is ritkábban jártam. Úgy hiszem nincs is ezzel baj, fiatal rockerként azért rengeteg jó pillanatot festett alá a négyes (egy ideig ötös) egyik-másik dalcsokra. Ezt igyekeztünk most feleleveníteni magunkban.
Nehéz dolog tíz lemezt úgy átválogatni, hogy mindenhonnan jusson valami és ne is maradjon az embernek hiányérzete. Konkrétan lehetetlen, hiszen itt olyan dalbombák, bomba dalok vannak, amiknek jó részére mindig lenne vevő. Átpörgetve a fejemben a katalógust: a válogatásokon, meg koncertlemezeken elpöttyintett dalokat leszámítva minden album meg lett idézve kisebb-nagyobb mennyiségben, körülbelül amúgy arányosan, korongonként 1-3 dal erejéig, ami rendben is van.
Nyilván én a fent említett okokból az első tíz év termését vártam kiemelt figyelemmel, mert hát hiába ismerem az azután érkezetteket, főleg a klipes dalokat, a korábbiak voltak rám igazán nagy hatással, azokat érzem közelebbinek magamhoz. A nyitányban, ha most választóvonalnak vesszük a Vízválasztót (ha már a neve is mutatja), akkor két „későbbi” dal csendült fel, A kés hegye kezdéssel, majd azért onnantól mentek össze-vissza a repertoárból a legszebbek. A teljesség és pontos sorrend igénye nélkül volt Embernek maradni, Legjobb ellenfél, Csak a zene, Teérted, Kettőből egy, illetve a „régebbiek” közül Te vagy a szerem, Kezdjük el, amiből szépen átmentek A mi forradalmunkba, Néha, Még1X, Sokkold a rendszert, Lásd, Itt az én időm, Nem akarok elszakadni, szóval azért jutott, na. Hogy aztán meg kinek melyik dal hiányzott, mit szeretett volna még, az persze egyéni ízlés kérdése, ebbe a másfél órába ez fért bele, én ezekkel a számokkal is tök jól elvoltam.
A látvány nagyon rendben volt, rengeteg fény és LED-fal segítette a vizuális elmerülést, de talán ezen a szinten már mondhatjuk, hogy illik is. Viszont itt hiába volt jobb, barátságosabb a hangzás, a gitárok itt is nyaralni mentek, főleg Feri hathúrosa nem nagyon akart megjelenni a hangképben – de tény, hogy így is sokkal jobb volt, mint Rómeóéknál.
Ha összességében nézzük, némi hangzásbeli pofozással egy hatalmas este lett volna, de én így is jól szórakoztam. Sok olyan dal csendült fel, ami visszahozta a tizenöt-húsz évvel ezelőtti énemet, hangulatot, érzést, emlékeket. De talán erre is jó egy ilyen este. Hogy aztán mikor futok majd megint bele ebbe a két zenekarba, még a jövő zenéje lesz, de mindenképp lesz folytatás!
Fotók: Varga László. További képeket IDE és IDE kattintva találtok.
