Mark Morton mindig is egy érdekes színfolt lesz a zenei palettámon. Az atom brutális Lamb Of God mellett a csávó olyan zenéket mutat időközönkènt, hogy csak nézek. Most is éppen egy újabb szóló anyaggal jelentkezik, ami megedzi a metalos lelkeket.

Az album alapjáraton a rock és a country vonalon mozog, de azért néhol megmutatja, hogy ideje nagyobb részével mivel is foglalkozik a gitáros. Erre tök jó példa az a dal is, amiben a Mastodon basszusgitárosa, Troy Sanders is szerepel. A Nocturnal Sun tuti, hogy sokaknak elfogja nyerni a tetszését. Nekem is az egyik nagy kedvencem mostanában ez a dal. Ellenben el is kell jutni eddig a dalig, ami a lemez vége felé kapott helyett. Ez meg úgy, hogy nem feltétlenül rajongsz a country dolgokért nem egy egyszerű feladat. Mondjuk az albumot nyitó Hell & Black még a sokkal könnyebben fogyasztható változata ennek a műfajnak, sőt jobban kacérkodik a klasszik rockkal, ami meg is hozzá az ember bátorságát a lemezhez.

Még a következő dalokban meg is marad ez a rockosabb lendület azonban később jönnek azok a dalok is, amikkel nem tudok mit kezdeni (most) Noha a lemez címèt is adó Without The Pain akkora löketet ad,hogy azt még most is táplál. Igazából ez a nóta sokat segít, hogy átvèszeljem azt, ami nem nekem való. A Come December például pont egy ilyen dal, ami annyira elkerül most, mint normális ember a budapesti belvárost péntek délután négy körül. De ugyanilyen a Nikki Lane-el készült Down No More című dal is. Mondjuk a Dust című szerzemény érdekes, de nem az a darab, amit magamtól bármikor, bármilyen hangulatban felraknék.Ellenben tök üdítő a Neil Fallon-nal (Clutch) készült közös dal a The Needle And The Spoon.

Nem mondanám, hogy gyenge vagy rossz anyag lett ez, sokkal inkább egy általam kedvelt zenész másik arcát mutatja meg. Az már más kérdés, hogy ez az arc nem feltétlenül rám mosolyog. Viszont, abban is biztos vagyok, hogy a Szénégető úr imádni fogja ezt a lemezt.